Tüskés Tibor

Tó, télen

Kora reggel indult el a városból, még sötét volt, amikor vonatra ült, mostanában milyen üresek a szerelvények, gondolta az idős férfi, valamilyen hivatalos papírt kapott a nagyközség polgármesteri hivatalától, megfeledkezett a nyaraló után fizetendő adóról és a kurtaxáról, nem adta időben postára a pénzt, ezért jött a bírsággal fenyegető fölszólítás, úgy gondolta, a legjobb lesz személyesen elintézni a dolgot, s egyúttal megnézi a házat is, ősz óta annyi minden történhetett vele, bár időben víztelenítette, a villanyáramot kikapcsolta, az ablaktáblákat bereteszelte, de a baj alattomosan jár, az újságokban gyakran olvasott arról, hogy télen a betörők a fővárosból vidékre, a tó mellé teszik át működési területüket.

Előző este a városnak azon a részén járt, ahol az emberek már az ünnepre készültek, az utca két oldalát az első emelet magasságában lámpafüzér kötötte össze, meglepte, hogy a járműforgalmat az utcának erről a korábban csöndes, elhanyagolt részéről is kitiltották, a bérházak földszinti helyiségeiben kivilágított üzletek nyíltak, divatszalonok, régiségkereskedések, galériák kínálták portékájukat, a népművészeti bolt előtt szürke gatyába öltöztetett férfi csalogatta a vásárlókat, kétfelől a járdán elárusító bódék sorakoztak, sok volt az idegen nyelvű beszéd, az emberek siettek, kezükben csomagot lóbáltak, „eladó az egész világ”, jutott eszébe az ismert dallam, dúdolni kezdte, s nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy ma pénzért valóban mindent meg lehet vásárolni.

A fülében még most is ott zsongott a belváros zaja, s ha behunyta a szemét, az idős férfi akkor is érzékelte az emberektől nyüzsgő utcákat, a sziporkázó fényeket, a kihunyó—fölvillanó reklámokat, a kivilágított kirakatokat, a drága holmiktól roskadozó polcokat. Az órájára nézett, s látta, hogy a vonat indulásáig, ami visszaviszi a fővárosba, még másfél órányi szabad ideje van. Mit tegyen? Beüljön a vasútállomás hideg várótermébe, ott nézze a falakon lógó, légypiszkos hirdetéseket, vagy keressen egy eszpresszót, ahol megiszik egy forró teát (ha kap), vagy egy ízetlen feketét?

Kisétált a tópartra. Nyáron itt él, lüktet a szabad strand, meztelen testek hevernek egymás mellett a füvön, stégek nyúlnak a vízbe, a levegőben égett olajszag terjeng, műanyag dobozok, üres sörösüvegek töltik meg a szemetes ládákat, a szemhatárt lezáró túlsó part hegyei halványkék ecsetvonás, a nap tüzesen süt, az ég tiszta, gyerekzsivaj, vízcsobbanás, „anyu, nézd, mekkora halat fogtam!”, „Józsi, hozzál már nekem is egy üveg kólát!”, így megy ez reggeltől késő estig.

Most csönd van és köd és homály. A csupasz platánfák csontváz karjai a szürke égre merednek, a lehullott rozsdás levél vastagon borítja a kiégett füvet, a fából épített, barnára föstött öltözőbódék falán nyárról maradt, szakadt plakátokat lobogtat a szél, a sűrű köd eltakarja a túlsó partot, ha nem tudná, hogy ott is települések vannak és emberek élnek, azt hihetné, hogy tengerparton áll, a köd ráül a fákra, a bokrokra, a vékony ágvégekről hízott vízcseppek hullanak az avarra, a sárga kaviccsal borított úton a lépések hangja fölerősödik, apró neszek hallatszanak, a szitáló ködben nem látja, de hallja, hogy valaki lassú lépésekkel közeledik feléje, a tó felszíne rezzenéstelen, a sima víztükrön néha megjelenik egy vadkacsapár, majd a látótávolságon belül beúszik a képbe két fehértollú hattyú, ők a tó anyahajói, gondolja a férfi, a magasban vadkacsák húznak a szárazföld felé, hangosan gágognak, de testük nem látszik, csak rikácsolásuk hullik behúzott nyakába, föltűrt kabátgallérjára, szemébe húzott sapkájára. Hát lehetséges ekkora csönd, ilyen sűrű köd, ilyen nappali homály? Van a világnak még szigete, ahol ennyire magam lehetek? Van csönd, ami beszédes? Van hallgatás, amikor megszólal bennem egy hang? Van homály, ami látóvá teszi a szememet?

Az idős férfi a vizet nézte, kinyújtotta karját, széttárta tenyerét, és hagyta, hogy a szitáló köd megnedvesítse ujjait, majd behunyta szemét, és várta, hogy megálljon mellette valaki. Úgy érezte, nem lát és nem hall semmit, és éppen ekkor, ebben a nagy csöndben és eben az áthatolhatatlan homályban valami hirtelen kitárult előtte, valaki megállt mellette. Évek óta, mióta felesége elhagyta, gyerekei felnőttek és önálló útra indultak, egyedül élt. De most valaki jelenlétét érzékelte, fölismerte, hogy áll mellette valaki, nincs egészen egyedül. Távlata lett számára a pillanatnak, a téli tóval, a kihalt vízparttal találkozott, s rányílt szeme a csöndre, kinyílt füle a nem hallható belső hangokra. Ha kinyitná a szemét, ráismerne valakire? Ha megrázná a fejét, fény derülne, hogy valóban találkozott valakivel, vagy csak álmodott, víziója volt? Az életére gondolt. Hány évem van még hátra? Milyen baj, betegség, romlás vár rám? Most rendeztem a villa után fizetendő adót, befizettem a kurtaxát, rendben találtam a házat, nem törtek be, nem feszítették föl az ajtót, nem vágták ki a kapu mellett a fenyőfákat, nyugodtan ülök a vonatra, látom az órámon, hogy már csak negyedóra van hátra az indulásig, sietnem kell az állomásra, hogy le ne késsem a vonatot, remélem, most sem lesz sok utas, és nyugodtan utazhatom hazáig, vagy mégsem volt olyan nyugodt és eseménytelen ez a napom?

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu