„Rendbe tesszük a világot, és kész”

Tiszavasvári tizenötezer lelkes alföldi város, amelyre – mint annyi más településünkre – erősen rányomta bélyegét a szocializmusnak nevezett korszak: az akkori körülmények között jól működő, a lakosok többségének munkát adó alkaloida-gyár pártszervezete keményen dolgozott azért, hogy az embereket távoltartsa a templomtól.

3000-3500 görög katolikus él ma Tiszavasváriban. Megközelítőleg pontos számokat is nehéz mondani, mert például három évvel ezelőtt nyolc házasságkötésből hét esetben legalább az egyik házasulandót keresztelni is kellett. Sokan vannak tehát a megkereszteletlenek, akik még „papíron” sem tartoznak semelyik egyházhoz.

Január első napjaitól zajlanak a házszentelések. Minden délután több családot keres fel a pap. A szertartás után leülnek, elbeszélgetnek: jó alkalom ez a kapcsolatok újrafelvételére, elmélyítésére.

Négy éve került ide a parókus, Kocsis Imre.

Meglepte az a nyíltság – vagy inkább lelki vákuum? – amelyet itt tapasztalt. Találkozási alkalmakat próbált teremteni az emberek számára: házaspároknak, jegyeseknek, időseknek – örömmel jöttek. A hitről, az élet mélyebb kérdéseiről sokan szinte ezeken a találkozási alkalmakon hallottak először. Vagy csak először úgy, hogy az fel is keltette az érdeklődésüket, meg is érintette őket?

Reggeli istentisztelet

Kocsis Imre láthatóan meg tudja szólítani az embereket. Ez az erőteljes, nyugodt férfiú megtalálja a megfelelő hangot a legegyszerűbb, közömbösnek látszó emberekkel éppúgy, mint a buzgó hívekkel vagy a más vallású értelmiségiekkel is.

Mindebben persze, a megszólításban, a szóval és jóval tartásban nagy szerepe van a feleségnek is. Éva asszony végzettségére nézve gyógyszerész, hivatását tekintve családanya, és hitoktatóként, alkalmi adminisztrátorként – és minden elképzelhető módon – segíti férje lelkipásztori munkáját. A „görög” pap a családjával is pasztorál – mondja Kocsis Imre, akinek a bemutatkozó miséjére mindössze negyvenen jöttek el a templomba; az ő hét lányukon kívül más gyerek nem volt. Azóta ez sokat változott. Egy átlagos vasárnapi misén 150-180 hívő vesz részt, húsvétkor háromszázan is eljönnek. A hétköznap reggeli mise után a ministránsgyerekek – saját hét leánya közül a három legkisebbel együtt – ott reggeliznek náluk a nagy ebédlőasztalnál.

Ebben a háromezer lelkes városrészben öt-hatszáz cigány él, az iskolában már hatvan százalék az arányuk. A parókus velük is szót tud érteni, ismeri gondolkodásmódjukat. Kápolnát szeretne építeni számukra, a telket már kinézte, a főpásztorral is tárgyalt az anyagiak előteremtésének lehetőségéről. Kell nekik „saját” kápolna? Tapasztalata szerint nem arról van szó, hogy a „magyarok” nem fogadják be a cigányokat, azok se szívesen vegyülnek: két különböző kultúra és mentalitás.

Egy visszakapott egyházi épületből közösségi házat alakítanak ki: felnőtt bibliaórákat, házaspárok számára beszélgetéseket tartanak itt már most, a hiányosan berendezett épületben, amelyet a nagyböjtben fognak csak megáldani és „hivatalosan” is használatba venni. Itt tartják programjaikat a cserkészek, az idősebb asszonyok is itt jönnek össze – úgy tűnik, a találkozáshoz nemcsak szándék kell, hanem hely és alkalom is.

A szemközti nyolcosztályos iskolában az órarendben kapott helyet a hitoktatás, a háromszáz gyerek közül közel százötven vesz részt ezen. A pap mellett felesége és egy gyakorlaton lévő, utolsó éves teológushallgató tartja az órákat. A városban van végzett civil hitoktató is, annyi óra azonban egyelőre nincs, hogy számára egzisztenciát lehetne biztosítani. Egyelőre – véli Kocsis Imre.

Mielőtt a szemináriumba került, kitanulta az esztergályos szakmát. Eligazodik a mindennapi élet praktikus dolgai között is. Nem tudja elviselni, ha valami rendetlen, romos. A fizikai munkából is kiveszi a részét. Egyszer a követ súrolta négykézláb a templomban, közben egy „betévedt” kisfiúval beszélgetett, aki egy idő után megkérdezte, hogy ki itt a pap. „Én volnék.” A gyerek döbbenten nézett rá: „Én még ilyet nem láttam, hogy a pap is dolgozik…” Mindig van valami tennivaló. Nemrég a tornyot javították, de nincs még egészen kész a sekrestye és a közösségi ház sem. A maga példájával a híveit is be tudja vonni a különféle munkákba: ha könynyűszerrel kifizethetnék, akkor se tenne másként – mondja. „Mert nemcsak az adott munka elvégzése a fontos, hanem az is, hogy közben együtt vagyunk, nemcsak az épületet renováljuk, hanem magunkat, a közösséget is építjük.” Mindez persze fárasztó is. Nyilván ezt láthatta a papék egyik kislánya, amikor így fogalmazta meg a maga vigasztaló-biztató mondanivalóját: „Semmi baj, édesanya, rendbe teszszük a világot, és kész.”

Kipke Tamás. Fotók: Cser István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu