|
|
Tavasz a télben
Az ötvenes évek óta járom a Budaörs környéki kopár dombokat. Nagyon szívemhez nőtt ez a terület. Annak idején én írtam a védetté nyilvánítási javaslatot, és a „Budaörsi kopárosok” — sajnos inkább csak papíron — ma is védettek. A tábla legalább ott áll. Legutóbb néhány hete, december közepén jártam ott csodálatos, szinte tavaszias időben. A galagonyabokrok tövében úgy zöldellt a frissen sarjadt fű, mint márciusban, az erdőszéli fák alá üde zöld szőnyeget terített az illatos turbolya, rovarok cikáztak a levegőben és a valószínűtlenül kék égen mindössze néhány kósza bárányfelhő kergette egymást. A dombokra valamikor több foltban feketefenyőt telepítettek. Szeretem őket, mert bár ez a fa tulajdonképpen tájidegen itt, madártani szempontból változatosságot, fészkelési lehetőséget jelent. Most is apró, zöldes színű madárkák keresgéltek az ágak sűrűjében. A királykák Európa legkisebb madarai, magyar nevüket a fejtetőn viselt sárga és narancssárga csíkokról, a „koronáról” nyerték. A nagy lucfenyvesek lakói, de vonulás és téli kóborlás közben egyéb tűlevelűeken, sőt lombos erdőkben, kertekben is felbukkannak. Bizalmas madarak, nem félnek az embertől, ahogy ott álltam, egyiküket akár meg is simogathattam volna, olyan közel bujkált az ágak között. Ketten voltak és finom „szi-szi” hangokkal tartották a kapcsolatot egymással. Ha egyikük odébbszállt néhány fával, a másik rövidesen követte. Néha egyhelyben lebegtek, függögettek egy-egy lecsüngő ág előtt, kutató szemeik elől egyetlen pete vagy báb sem maradhatott rejtve. Felmentem a legmagasabb domb csúcsára, és körülnéztem. A Budakeszi felé húzódó völgyben párafoszlányok úsztak, de itt a dombokon napsugarak szikráztak és az erdő felől a csuszkák vidám trilláit sodorta felém a szél. A magasban ölyv rótta néma köreit. Lefelé kémlelt, talán egy felbukkanó pocokra várt, aztán lassan tovább körözött a távoli mezők felé. A domboldalban mindenfelé galagonyák kínálták kissé ízetlen termésüket. Megálltam az egyik bokor mellett és a bogyókat kezdtem rágcsálni, amikor halk „cip” hang ütötte meg a fülemet. Arrafelé néztem és talán hajításnyira veréb nagyságú madarat láttam, amint látszólag elgondolkozva egy alacsony ágon üldögélt. Később leugrott a fűbe és keresgélni kezdett. El-eltűnt egy-egy nagyobb fűcsomó mögött, aztán újra előbukkant. A bajszos sármány, különösen a jellegzetes fejmintázatú hím, könnyen felismerhető madár. Elszórtan költ középhegységeink sziklakibúvásokkal és bokrokkal tarkállt déli lejtőin. A budaörsi dombokon néha szintén fészkel egy-egy pár. Hosszan figyeltem a csendesen keresgélő madarat, aztán egy kis kerülővel tovább mentem. Laza csapatban legalább száz fenyőrigó repült át felettem, „sak-sak” hangjaikat még soká hallottam. Később hosszú farkú őszapó csapat kutatta át a bokrokat, aztán ők is eltűntek. Az égen már egyetlen felhőfoszlány sem látszott, dél felől érkező langyos szellő cirógatta az arcomat, napfényben fürödtek a dombok és olyan nehéz volt elképzelni, hogy igaza lehet annak a meteorológusnak, aki sötét ruhában jelent meg a képernyőn és a hétvégére komor hangon erős lehűlést és havazást jósolt. Kép és szöveg: Schmidt Egon
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
