|
|
(ezerötszáz gyors) Európa-mese Európa! Európa! — Tíz éve csak sóvárogva ejtik ki felénk ezt a nevet. Bevallom, nekem már nyolc éve elegem lett ebből. 1992 őszén két hónapig Svájcban tanulmányozhattam az ottani sajtót és azt a szép, gazdag országot, ahol az utcán, a sörözőkben és a tévéműsorok többségében akkor folyton az EU-hoz való csatlakozásról volt szó, és erről írtak a lapok is. A svájci kollégák kérésére én is írtam egy cikkecskét a témáról. Egy mesét: A kontinens keleti részén, ahol élek, sok szó esik Európáról. Úgy beszélnek róla, mint a minden-szép és minden-jó megtestesítőjéről. Mi tagadás, kevesen tudják csak, hogy valójában egy gyönyörű leányról van szó. (Egy szép lányért persze az én hazámban is sok mindenre képesek a vágyakozó férfiak...) A keveseknél még kevesebb műveltek azt is tudják, hogy az az Európa, akiről vágyakozón annyit beszélünk, nem távoli tájak szülötte. A miénk volt, de elragadták tőlünk. Hazám bölcs férfiai egyre azon töprengenek, hogyan juthatnánk — ha mindnyájan nem is, legalább ők — ismét a közelébe. Újabban azonban olyan híresztelések is lábra kaptak, hogy nem a vaksors ragadta el őt — hanem egy bika. Egyszerűen elrabolta. A korábbi beletörődés helyét egyre inkább a meglopottak felháborodása veszi át honfitársaim szívében. Itt sóvárgunk — távol Európától. És átkozzuk a bikát. Valaki egyszer csendesen megkérdezte: biztos, hogy a rég elragadott leányt irigyeljük a földrész szerencsésebb felétől? Nem lehet, hogy inkább a bikát? Merthogy a bikát se adták nekünk — legalább „cserébe”. Nem. Levágták, besózták, feldolgozták, hűtőházakba rakták. Máig a húsán és a zsírján élnek. Sokkal jobban, mint mi itt, akik még mindig a nyilván régen megfonnyadt szép leány után sóvárgunk — akire ők rá se hederítenek már régen. Jóllakottan... Eddig volt, mese volt. Mese? Kipke Tamás
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
