|
|
Csak ennyi az egész Mécs László fenti versének címével a hivatására gondol, amit természetesnek, egyszerűnek érzett egész életében. A fehér ruhás pap-tanár, költő. Különös mondattal kezdi mégis: „Igen, lehettem volna én is boldog...” Ez bizony ellent mondani látszik a címnek, s a költőtől megszokott, nem egyszer retorikus stílust is figyelembe véve - meghökkenthet. A végén aztán minden szintézisbe kerül, s valóban a megelégedett lélek hangja énekel az életről, tennivalókról — „az országos szántásról, vetésről”. Évezredet kezdők — mi, megfontolhatjuk, több bölcsességét már elfeledők az élet dialektikájának, hogy hány ellentmondásuk van napoknak, heteknek, hónapoknak, vagyis az időnek, amely ideákat és valóságot „tép elénk”, s bizony legtöbbször az a dolgunk, hogy okosan összerakjuk a darabkákat. József Attila istendarabkákat keresett, az egyik filozófus azt írta, hogy az emberi életnek az értelmét Isten adja meg. Úgy tűnik, csupa játék is mindez, komolyság és „elengedettség” hullámzása, és a baj akkor áll elő, ha valamelyiket túlzásba visszük. Isten együtt érez a síróval s a vigadóval, ha tudja: minden azért a reménységért történik, amely a halhatatlanság része, a fel nem adásért. A valamiféle harmónia kiküzdése eleve e remény fejezete és alapja. Mozartról írják, hogy műveiben a könnyein át nevetett. Az alkotás buzgalma, a tehetség kendője mindig átnedvesedett, de sohasem mondta ki az életmegvető szentenciát. Egyik utolsó levelében ezt írta: „Rövid volt az élet, kár, mégis megérte”. Mi következik a jövendő években? Kinek ez, kinek az, de az Isten szeretetét elfogadó mindig így összegezhet: csak ennyi az egész — elfogadni azt is, amelyről nem tehetünk, az átélt, játékosan kiküzdött hivatásunk mindig szent erőterében. (t.s.)
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
