|
|
Kifürkészhetetlen ösvények Névtelen szentek „Kik azok, akik fehér ruhában vannak, s fejükön koszorú?...” — kérdezi Ezdrás, s a római S. Prassede-templom mozaikja felidézi e jelenetet: a szentek fehér ruhában, fejükön koszorú, amely a keresztényeknél általában az erényesség, egy-egy jótett jutalma, vagy a vértanúságé, s a mindennapi keresztény életé! Szent Jeromos leírásában a bibliafordító köréhez tartozó Eustochium édesanyja liliom-koszorút nyert életdíjul, Prudentius bensőséges versében Szent Lőrinc vértanú jutalma: cserkoszorú! A mártír-lelkület békességes országokban is „norma” maradt: homíliák szólnak arról, hogy a szeretetben, hitben kitartó hívő ugyanazt a koszorút kapja, mint a vértanú élet-jutalmul Krisztustól, aki egykor töviskoszorút viselt. Élet-koszorú, tanúságtétel szorosan összetartozik a keresztény irodalomban. Eszünkbe juthatnak azok a névtelen szentek, akik az első keresztényüldözéskor nyerték el a fehér ruhát és a koszorút. 64-et jelzett az időszámítás, s a Circus Maximusnál fellobbantak a nérói tűzvész lángjai. A Város tizennégy kerületéből négy maradt épségben. Az a szóbeszéd járta: maga a császár gyújtatta fel Rómát, miközben ő palotája tornyában lantot pengetett és görög verseket énekelt. Aztán jöttek a mártírok: a szurokkal leöntött, égő névtelen keresztények, akiket bűnösnek mondtak ki a gyújtogatásban. (Poppea Sabina — Néró „főfelesége” szorgoskodott a vádaskodásban.) Tacitus szerint a város lakosságából rengeteg volt a keresztény, s tudhatták: jelenlétük politikai kérdés, jóllehet valójában éppen a politikai hasznosságot kérdőjelezte meg a kereszténység, mint vallás, s az értelem győzelmét hirdette. A nérói felelősségre vonás látványos volt, mint afféle cirkuszi előadás: kertjébe bebocsátotta a tömeget, ahol már cölöpök álltak, rájuk kötözve keresztény férfiak és nők — lenvászonnal leborítva, amelyről csöpögött a szurok, s amikkor az alkony leszállt, lángolt a kert: égtek a Krisztust „megvalló fáklyák”. Majd állatbőrbe öltöztetett keresztény sereglet érkezett; vonult s aztán rájuk eresztették a vadakat. Koponyák, csontok, állatbőrök jelezték a helyet, amelyről így vall T. S. Eliot, a XX. század költője vértanú-drámájában: „...ahol valaha is vértanú adta vérét Krisztus véréért, / Ott szent a föld és a szentség nem távozik belőle...” Hány ilyen helye van a Földnek, amióta áll a Golgota! A XXI. század s már az elmúlt század is veszélyektől övezett zóna: a kétségbe vont igazságé, amely az áldozatvállalás keresztény erényét kérdőjelezi meg. Joseph Ratzinger bíboros erről elmélkedve a kereszténység mély válságát emlegeti. Idáig jutottunk volna a római névtelen vértanúk s annyi más, századokat megmentő tanúságtevő példájától? A hittudós azt írja, hogy a válság a kereszténység igazságigényéből fakad akkor, amikor a világ összemos szentet és profánt, s az isteni igazságot is magáénak vallja, és kérdőjelet kap: helyes-e még az igazságot a vallásra vonatkoztatni? Az ember képes-e az igazságot megtudni Istenről, az isteni dolgokról? Már hangoztatják, hogy a szeretet vallása a mai helyzetében nem „előnyösebb” más vallásoknál, sőt, mintha igazságigényével korlátok közt tapogatóznék. A korlát: korunk szkepticizmusa. A tudományban változások zajlanak, ezek kérdésessé teszik a kereszténység bölcseleti alapját, a történészek kétségbe vonják a krisztusi eszmeiség fontosságát az európai gondolkodásban, a hittartalmat egyféle szimbolikus nyelvnek tartják, s nem tulajdonítanak neki nagyobb igazságtartalmat, mint a vallástörténet mítoszainak. Persze a kereszténység ettől még megmarad, de az igazság, amely korábban kötelezően volt jelen, az általában vett vallási érzékenység kulturális kifejezésévé vált. A Krisztusban életet nyert, hivatását gyakorló keresztény jól tudja: van Igazság és igazságigény is, de hittudósainknak újra kell fogalmazniuk a kereszténység lényegét mai nyelven, és kijelölni vallásunk helyét a vallások történetében. Eligazító szempontok, személyek? Szent Ágoston a kereszténységet a bölcseleti észszerűség körébe utalta, amely teljesen megfelelt a II. század és Szent Pál hittudósi gondolkodásának. A nemzetek apostola kijelenti, hogy ami megtudható Istenről, azt maga Isten tette nyilvánvalóvá. „Mert ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, arra a világ teremtése óta a műveiből következtethetünk.” A kereszténység alapja tehát a megismerés: a minden létező létét adó Létet tiszteli, „az igaz, egyedüli Istent”. Pontos a ratzingeri megállapítás, hogy kereszténységünkben „az ésszerűség vallássá vált, nem pedig a vallás ellenlábasává”. Istenfélő emberképet hirdet; az ószövetségi választott nép hite így találkozott az ókor művelt köreivel a kereszténységben, s ez a hit nem más, mint a bölcseleti „egyistenhit vallásos arculata: egyszerre tesz eleget az értelem követelményeinek és csillapítja az ember vallásos éhségét”, amelyről Juhász Gyula ezt írja: „Az örök valók csupán mély álmaink”. Az igaz vallás Krisztusban nyílt meg a világnak: a gondolkodásban, a cselekvésben és a hitben. Jusztinosz, a filozófus és mártír a II. században minden filozófiai irányzatot tanulmányozott, amíg eljutott a kereszténységhez, amely „az igazság szívéig hatol.” Nem csupán elméleti fejtegetésbe bocsátkozott, hanem elsősorban a jó élet és halál gyakorlati művészetét hirdette — az Igazság fényénél. Ekként a kereszténység ésszerűsége összekapcsolódik az erkölcsi komolysággal. A páli „szabadelvűség” ez: „Vizsgáljatok meg mindent, s ami jó, cselekedjétek.” Isten törvénye minden emberi szívnek megfelel: a jóság törvénye s a szereteté, amelyért annyit küzdöttek az igazságot keresők, a XX. század konvertitái is. Valamennyien annak a koszorúnak a nyertesei lettek, amely jutalmában a szeretet kifürkészhetetlen útjait járók lelki díja, véres és vértelen mártíroké, hiszen életükben szorosan összetartozik Isten és a felebarát szeretetének kettős parancsa. Az első századokban — bár máig titok előttünk a vértanúság — a metafizikai érzékenység, a Krisztus-közelség sok mindent megmagyaráz. A cselekvő szeretet (Caritas) hordozta a karizmatikus erőt, s a tudás, az ismeret egyre gazdagodott az „isteni dolgokban”. Hit és ésszerűség továbbra sem hiányozhat, de ezért továbbra is meg kell küzdeni. Hogy mondja Eliot? „Kiknek tudatlan, elbízott hite Tóth Sándor
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
