|
|
A kereszténység győzelme Ez szomorú, de szépen végződő történet Emilnek azzal a keserű érzésével indul, hogy csúnya világot élünk. De ki is ez az Emil? Egy magyar fiú, oldalt elválasztott, gesztenyebarna hajjal, és olyan sima, férfiasan edzett bőrrel, mint aki mindig szabad levegőt szív. Pedig mikor behívták 1944-ben katonának, akkor is a fővárosban, Budapesten kapott valami beosztást, és ez udvari lakásban élt a szüleivel, abban a meglehetősen zsúfolt negyedben, ahol sok zsidó család lakott a keresztény családok mellett. Emilt a közeli bokros, fás térről ismertem, ahová kijártunk, sihederek, és amely üde zöldjével szöges ellentétben állt a környező házakkal, mert ezek úgy festettek, mint egy elhordott ruha. Egy ilyen negyedben sok minden adódik, ami másutt meglepő lenne. Emiltől hallottam, hogy az apja csendőr, és olyan a beosztása, hogy csak ritkán járhat haza. Persze nem törődhetett otthoni dolgokkal, még olyannal sem, hogy valahonnét a szomszédságból egy hatéves kisfiúval szaporodott a család, egy zsidó kisfiúval. Az emberek sok mindent tudnak egymásról egy ilyen negyedben, de mivel semmit nem kötelesek tudni. Biztos, nem viselik a gondját, bombázzák a várost. Mit, egy ilyen kis kölyök! Emil fölöttébb érzékeny lelkű volt, de hogy ezt kitől örökölte, az örök rejtély maradt, mert náluk, a családban nem foglalkozott senki örökléstannal. És amolyan összeráncolt szemmel jött hazafelé látogatóba a kiskatona hetenként, és mindenféle szörnyűséggel találkozott útközben. Keserű gondolatok cikáztak át az agyán. És hiába ért véget a háború, hiába ígértek csupa szépet-jót a plakátok, egy nap fogta magát, és tíz csomag Levente cigarettával, a pizsamájával és a fogkeféjével átszökött a határon, hogy majd ott Nyugaton megírja a világ legszebb szerelmes regényét. Belgiumban kötött ki, ahol menedékjogot kapott. Előbb egy bányában dolgozott, onnét meg egy vasgyárba került és esténként több irkalapot is teleírt, hogy minél hamarább befejezze művét. Közben félrerakott annyi pénzt, amenynyit csak bírt, és legépeltette, sokszorosíttatta az irományt, sőt még címlapot is készíttetett hozzá, melyen, igaz, csak a szerző neve és a mű címe állt. Ezek viszont már halványszürke kartonpapíron. Párizsban találkoztam öszsze vele, a Diáknegyedben, mert átjött Franciaországba, és egy nagyszállóban vitte a szállóvendégek csomagjait. Én ösztöndíjjal tanultam a párizsi egyetemen, az utolsó ösztöndíjasok voltunk. Odahaza már azt kezdték mondani, hogy az oroszlán torkába dobtak minket. A Szent Mihály körúton ütköztünk egymásba, és spontán megöleltük egymást. Eszembe se jutott félni, hogy meglát valamelyik ösztöndíjas társam, és másnap megkérdezi, ki volt az a fekete gumiköpenyes, vasalt nadrágos, oldalt elválasztott hajú férfi, avval a jellegzetes keskeny oldalszakállal, mint egy rendőrtiszt. Mert később a fülembe jutott, hogy volt valaki köztünk, aki figyelte a többit, és jelentéseket küldött haza valahová. Szóval beköpi, hogy egy magyar menekülttel öleltük meg egymást az utcán, aki aztán feljött velem a szállóba. Igen, nem sejtve, hogy ezzel valami bűnt követek el, felhívtam hozzám Emilt, van kakaóm, majd megisszuk együtt, sajnos kenyérrel nem tudok szolgálni, az nincs. „Mit számít!” legyintett fölényesen Emil, és kijelentette, mint akinél a pénz nem játszik szerepet: „Kenyeret, azt én viszek!” Azontúl gyakran találkoztunk egy kávézóban, ahol ő hívott meg kávéra, az ösztöndíjból ilyesmire nem tellett. De akkor sem vesztettük szem elől egymást, mikor hazatértem Magyarországra. Mert buzgón leveleztünk, miközben a határok bezárultak. Egy jó évtized is beletelt, míg újra nyiladozni kezdtek, s kijutottam újra Párizsba, de mindig francia ösztöndíjjal. Odahaza nem adtak, akkor nem tudtam, miért. És újra találkozni kezdtem Emillel, és hazulról mákos beiglit vagy egy nagy doboz túrós kiflit vittem neki, ami kincs volt a számára. Habár rangos szállókban dolgozott, változatlanul azt tartotta, hogy rossz ez a világ, és belekezdett egy újabb műbe, a mennyországról, ahol minden csupa arany, csupa gyémánt, és ami a legfontosabb, ahol boldogok az emberek, nem ismernek bánatot, betegséget, ahol nincs gyűlölet, nem ölik egymást. És megszületett az új mű, „A kereszténység győzelme”, egy nagy párizsi könyvkiadó a „Pensée” adta ki. Gyűjtött pénzén fordíttatta le és nyomatta ki, aztán egy katolikus templom előtt ülve árulta a hívőknek, a párizsi magyar kolónia tagjainak, akik odajártak vasárnapi szentmisére. Egyszer aztán nem találtam Emilt a nyugdíjas otthonban, ahová vittem a rúd beiglit, kéthetes tanulmányútra érkezve egy decemberben. Emil nélkül üresebb volt Párizs, hiányzott egy fűszál a mező széléről, de nekem épp az a fűszál hiányzott. És hazatérve most már idős édesanyjának vittem egy rúd mákos beiglit, aki ott élt megözvegyülve, szűkös körülmények közt a régi lakásban, az a zöldellő tér mellett, amely még mindig némi ellentéteket mutatott a környék elaggott házaival. És persze meséltem Emilről, hogy könyvet írt, hogy milyen csodálatos az a könyv, „A kereszténység győzelme”, amely Emil győzelme, mert hitt benne, hogy van, ahol biztos jobb, mint itt a földön. Örvös Lajos
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
