|
Örök zongoraszó Húszéves lehettem, amikor szokásos utamon járva, a józsefvárosi utca egyik földszintes lakásából meghallottam a címben jelzett zongoraszót. A félig elhúzott függöny láthatóvá tette, hogy egy hozzám képest anyámnyi hölgy ült rövid méretű zongorája mögött, előtte kották kötege sorakozott, s ő házi köntösébe öltözve önfeledten szólaltatta meg a fehér és fekete billentyűket. Biztosan, gyakorlottan játszott, a fölcsendülő dallam diadalmasan szárnyalt a levegőben, betöltötte a keskeny utcácska megszokott csöndjét. Utam gyakran vezetett arra, így meg sem lepődhettem, hogy az évszakok szabályos menete legföljebb csak annyi változást hozott, hogy nyáron a nyitott ablakon át hangosabban, télen és késő ősszel mintegy letompítottan, átszűrten illant ki a megszólaltatott melódia. Ekkor már mindig lelassítottam lépteimet a bizonyos ablak előtt, — hátha valami újat tapasztalok — ám látnom kellett, hogy az alaphelyzet változatlan: a zongorázó idős hölgy időnként kottát cserél, megpihen néhány másodpercre, de ezt követően, mint aki komoly hivatást tölt be, szorgosan folytatja áldozatos munkáját a muzsika oltárán. Vajon lelkiismeretes zongoratanárnő, egykor művészi babérokra áhítozó, csalódott lélek vagy egyszerűen zenének élő fanatikus? — tettem föl a kérdést önmagamnak. Ezt nem tudtam eldönteni évtizedek alatt. Mert az először észlelt dallam után, bizony évtizedek suhantak el fölöttünk. Magam is érett középkorúvá, majd idősebb emberré lettem; a hölgy haja teljesen őszbe csavarodott már, házi köntöse megkopott, majd kicserélődött, amint egy-egy alkalommal óvatlanul belestem az ablakon, de a zongoraszó tovább hullámzott, ringott a légben, élte a maga megszokott életét. Az utca képe is jelentősen megváltozott az idők folyamán. Régi üzletek helyén újak nyíltak, a hajdani lakók — akiket futólag ismertem — elköltöztek, helyükre idegenek jöttek; a kapualjakban korábban ácsorgó gyermekekből felnőtt, kereső családapák és anyák lettek. Magam is egyre ritkábban jártam arrafelé. Ám az egyik napon egy meghiúsult program helyett szabad órám akadt, hazamenni már nem volt érdemes; lépteim ösztönösen ama bizonyos utcába vezettek. Megvallom, nem minden izgalom nélkül léptem a régi ablak alá. Pár pillanatnyi feszült várakozás után, mintha egy láthatatlan karmester beintett volna: fölcsendült a régen hallott zongoraszó. Ritka öröm töltött el: tehát még él a hölgy, szól a hangszer — hiába bolydult meg azóta a világ, a régi szépségek szerencsére élnek és fölidéződnek a tovasuhant múltból. És akkor — mintegy a több évtizedes élmény tanulságaként — belém hasított egy furcsa, bizsergető életérzés. Mindaz, ami szép és jó volt létünk során, ilyesformán marad meg bennünk, a fülünkben, emlékezetünk bonyolult redőzetében, mint ez a mellékutcai zongoraszó. Elevenen él és semmi el nem némíthatja bennünk. Velünk marad lélegzetvételünk utolsó pillanatáig. Szeghalmi Elemér
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|