— Voltak, akik úgy gondolták, az egyházmegyei zsinat kimerült bizonyos formaságokban, de mára bebizonyosodott, hogy ha aprólékosan tanulmányozzuk annak dokumentumát, s ezen az úton indulunk el, az ifjúsági lelkipásztori gondozás terén lényeges következtetésekre juthatunk. Elhatároztuk, hogy nyomon követjük azon fiatalok sorsát, akik „kibérmálkoztak” az egyházból, azaz a bérmálkozással gyakorlatilag megszakadt a kapcsolatuk az egyházzal. Hová lesznek ezek a fiatalok, hogyan alakul a sorsuk?

Előbb olyan felnőtt fiatalokat kerestünk, akik képesek megszólítani ezeket a fiatalokat, majd pedig területenként klubot hoznak létre, ahol alkalom nyílik ismét találkozni velük. Az ifjúsági pasztorációban is igaz az, ami általánosságban a lelki gondozásban: nem várhatjuk, hogy bejöjjenek hozzánk az emberek, hanem nekünk kell hozzájuk menni.

— Nyilván a városokra jellemző az említett klubok életre hívása.

— Talán meglepő, de inkább a falvakra. S érthetőbb, ha belegondolunk, hogy a városokban — minden negatív hatás mellett is — szép számmal találnak a fiatalok kulturált szórakozási, együttélési lehetőségeket. A falvakban azonban semmi nincs. S a falvak lassacskán pap nélkül maradnak, vagy annak a lelkipásztornak, akinek öt-hat településen kell szolgálnia, képtelen még a fiatalokkal is foglalkozni. Ezért volt szükség arra, hogy találjunk mindenütt olyan embereket, akik összehozzák és együtttartják a „kibérmálkozottakat” és bárki mást.

— Lehet találni ilyen vállalkozó szellemű, hitüket élő embereket?

— Zöldfáson jöttünk össze 1999 júniusában annak szellemében, hogy tudjuk: egyházunk jövőjének a fiatalok a letéteményesei. Megvitattuk a városi, a kisvárosi plébániák helyzetét, azon települések sorsát, ahol van plébános és sajnos egyre több helyen, ahol nincs plébános. Most pedig, a 2000 decemberében tartott zsinati fórumon a központi gondolat az volt: hogyan lehet megtartani a közösségeket ott, ahol már vannak, mert — és ez országos tapasztalat — ha hiányzik a vezető, szétesik a legjobb kezdeményezés is.

"Jóindulatú tudatlanság jellemzi őket"

— Hol lehetünk tanúi biztató kezdeményezéseknek?

— Szentes és körzete mindenképpen ide tartozik, Gyulát és vidékét ugyancsak megemlíthetem, azzal együtt, hogy mai világunkban nehezebb kiépíteni a közösségi, szellemi és hitbéli hálózatot, mint gondoltuk volna.

— A fiatalság — tapasztalata szerint — milyen arányban kötődik az egyházhoz?

— Rétegenként eltérő képet látunk: a bérmálkozásig nagyobb az arány, de már a középiskolás hittanosok — az egyházi iskolákat nem számítva — igen kevesen vannak. A főiskolások és egyetemisták újabb réteget jelentenek. Szegeden a tanévkezdő szentmisére több mint ezer hallgató jön el, s ezt jó aránynak kell tekintenünk, de országos viszonylatban kevesen vannak, akikkel az egyháznak rendszeres kapcsolata van. A hallgatóknak legjobb esetben két-három százaléka tart kapcsolatot az egyházzal, Szegeden ez négy-öt százalék.

— Ilyen erős a ma uralkodó koreszmék hatása?

— Ez is tény, s az is, hogy az egyetemre érkező fiatalok többsége korábban soha nem találkozott az egyházzal. Nem utasítanak el bennünket, hanem ismeretlenek vagyunk számukra. Az egyetemen általánosan művelő tárgyat tanítok, ennek keretében a liturgia és az egyházi év, illetve a polgári év párhuzamairól, átfedéseiről. A vizsgákon tapasztalom, nincs a hallgatókban elutasítás, sokkal inkább értetlenség, jóindulatú tudatlanság.

— Bolberitz Pál professzor ezt nevezi posztateista kornak. Amikor már nem is utasítják el az egyházat, a kereszténység, a hit már nem is kérdés a ma embere számára.