|
|
Háború vagy béke? „Nevemet hiába mondod / Könnyedet hiába ontod, / Harcok mezején / valahol tetőled távol, / ahol senki sem gyászol / ott halok meg én.” Nem éppen békés századot hagytunk magunk mögött az idei Szilveszter éjszakával. Hány világégés, menynyi fantáziája a földig rombolásnak! Miért hát, hogy most katonaénekekkel emlékeztessük magunkat az emberiség, s kiemelten a magyarság fájó öncsonkításaira? Talán éppen azért, mert bűnök és erények lakoznak a történelmi pillatokban, s mert annyian élnek még közöttünk, akiknek a háború nem tankönyvlecke, hanem tapasztalat. S miért méltó éppen katonadalokkal emlékeznünk? Erre is rögvest ezernyi jó indok támad, ha valaki kicsit belemerítkezik a Cseh Tamás szerkesztésében napvilágot látott, huszadik századi magyar katonadalokat közzétevő, új CD dalaiba. Ma, amikor a fogyasztói társadalom „célszemélyeire“ mindennemű gátló erő híján akadálytalanul ömlik a tévék ultramodern-kori hősképe, nem árt tudni: nem is olyan régen éltek olyan katonák, akiknek a becsület, a tartás és az erkölcs még tartalmakkal bíró szavak voltak, akiknek a hazaszeretet nem magyarázandó fogalom, hanem megélt mindennapi kötelesség volt. Ma a gyerekek kiber-harcosok, kungfu-mesterek, sztallónék és egyéb korcsosult torzszülemények szeretnének lenni, s példaképeiket is ebből a gyalázatos termék-csoportból választják. Ezek a dalok viszont hús-vér emberekről szólnak, egyszerűségükkel is igaz érzéseket fejeznek ki. Tanúskodnak önfegyelmezésről, szigorú igazodásról és mulatságukban is a nyomasztó vészek távoltartásának, a szorongás megregulázásának szándéka van. Még a legharciasabb indulók is tele vannak az igazi béke vágyával, az elengedhetetlen áldozat nemes büszkeségével, s a szembesülés fájdalmaival. Mesélnek magányról, hazavágyásról, feloldhatatlan kételyekről, és az azokat kifejező szavakról (fekete bánat, sírás, könny, sírhalom). És igen: az istenhitről is. Arról a fajtájáról, amely minden értelmi kétkedés ellenére megtart a helytállásban és a feladatban, s a legembertelenebb körülmények között sem veszíti szem elől az élet túlvilági dimenzióinak hangsúlyát, nem inog meg a reményben. „Kegyelmes jó Anyánk, tekints a foglyokra, / Ó, nagy irgalmú Szűz Anyánk, segítsd őket haza.” Az 56 dalt katonai kürtjelek tagolják, s a takarodó, a vigyázz, a sorakozó és a riadó mellett bizony ott van az imára hívó is! A maguk egyszerű szóhasználatával és zeneiségével, olykor népies, újraköltött ritmusaival ezek az énekek azt tették, amire emberemlékezet óta a költészet minden foka törekedett: a kimondással megszelídíteni az érzelmeket, távol tartani a démonokat, újra átélni az örömöt, enyhíteni a fájdalmat. Megszólítani-felidézni azokat, akik fontosságát az élet peremén egyensúlyozó, a halállal parolázó katona békeidőben talán nem is érezhetné ilyen pontosan és fájón. Nem lehet véletlen, hogy szinte mindahány stílusú és hangulatú műben (toborzóban és siratóban) megjelenik a forrás, a létezés, az otthon, a valahová tartozás erejeként: az édesanya, s a jövő esélyeként, a szeretet-kapcsolat továbbviteleként: a kedves. „Nagy arany, nagy ezüst, / minden elszáll, mint a füst. / Amíg egy-két könnyet ejtünk, / s mindent-mindent elfelejtünk.” Az értékek viszonylagossá válása közepette a zene olyan dolgokra képes, ami a lélek legigazibb igényeinek felel meg. Ami ha kell, közel hoz, ha kell, eltávolít, s a dalnak önmagát átadó ember jobban átérzi közösségi kapcsolódásait és helyét a nagyobb egészben. Ahogy azt Cseh Tamás maga vallotta egyik interjújában: „Énekelni azért kell, hogy minél kevesebben ugorjanak egymásnak. Hogy egy kicsit jobban érezzük magunkat a világban.” Cseh Tamás szerkesztői munkája és az előadók (Kaláka, Szélkiáltó, Kalamajka, Szvorák Kati, Sebő Ferenc, Miklósa Erika, Four Fathers, Vujicsics együttes és még sokan mások) pedig garanciát jelentenek, hogy kulturális örökségünk eme elhanyagolt darabjai méltó formában őriződnek meg. (Magyar katonadalok és énekek a XX. századból Öszszeállította: Cseh Tamás és Peterdi Péter. CD és kazetta) Vasbányai Bőhm Ágnes
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
