Egyházunk — új évezred kezdetén

Világiak az egyházban (1.)

Az év végén Karl-Josef Rauber érsek, budapesti apostoli nuncius nagy érdeklődéssel kísért előadást tartott Csillebércen, a világi teológus, hittanár és hitoktató szakos hallgatók találkozóján a világiaknak az egyházban betöltött szerepéről. A fontos gondolatokat fölvető előadás szerkesztett változatát több folytatásban közöljük.

A „laikus” szó (a magyar nyelvhasználatban világi) a laikosz melléknévből származik, amellyel eredetileg — a Biblián kívüli görög nyelvhasználatban — profán, a kultuszon kívüli tárgyakat jelöltek. Egyes esetekben személyekre, valamint — a papoktól való megkülönböztetésként — a népre is vonatkoztatták. Az Újszövetségben nem fordul elő. Annak szóhasználatában minden hívő „szent”, „Isten kiválasztottja”, „a Szentlélek temploma”, „testvér és nővér”, „lelki ember”. Az őskeresztény közösségek nem ismerték a „pap” és a „nép” dualizmusát. Az egyház — a világgal ellentétben, amelyből az Úr kiválasztotta és meghívta — olyan népnek tekintette magát, amely az ő visszatéréséről tesz tanúságot. A közös lényeg és az Isten népéhez tartozás tudata megelőzött minden — egyházi rendtartásból és hivatalból fakadó — különbözőséget.

Amikor a kereszténység a Római Birodalom kiváltságos államvallásává vált, a világgal szembeni ellentét áttevődött az egyházra is: politikai-közéleti, kulturális, szellemi, valamint társadalmi és intézményes szinten is két osztálya jött létre. A világit már nem az Isten népéhez tartozása, hanem a klerikusoktól való elhatárolása szempontjából értelmezték. Így különbözteti meg e folyamat végén a Decretum Gratiani (1142) az egyház két rendjének első osztályát (a papokat és szerzeteseket) a másodiktól, a világiaktól.

A múltnak ez az öröksége az egyházban intézményesen és tudati szinten egyaránt meghatározó. A klerikusok számítanak az egyház cselekvő, előrevivő, meghatározó tagjainak — ezért az egyházat gyakran velük azonosítják. Igen gyakori manapság a „hivatalos egyház” kifejezés használata. A világiaknak nagyrészt még ma is a befogadó, engedelmeskedő, legfeljebb együttműködő szerep jut, jóllehet a XIX-XX. század világi mozgalmai, majd a II. vatikáni zsinat is hozzájárult a klerikusok és világiak szembenállásának föloldásához.

Azóta a katolikus egyházban is megnőtt az érzékenység a „laikus” szó használatával kapcsolatban. Mivel azt — akaratlanul is — leértékelően csengő, profán, „nem szakember” értelemben is használják, és az egyház nyelvezetében is mindenekelőtt a „hivatalt nem viselőt”, illetve a „nem szerzetest” jelölik vele, egyre erősebbek azok a hangok, amelyek egy ilyen — elsődlegesen negatív megnevezést — elégtelennek tartanak. E vélemények mögött az az alapvető kérdés áll: egyáltalán miért kell Isten népének azon tagjait gyűjtőnévvel jelölni, akik nem tartoznak felszentelt, hivatalt viselő szolgái vagy a szerzetesek közé. Más társadalmi formákban sem nevezzük egy közösség átlagos polgárait összefoglalóan „nem hivatalnokoknak” vagy „nem városi tanácsosoknak”.

Ahogy egy népen belül mindenki — akár hivatalnok, akár nem — polgár és az is marad, hasonlóan az egyházban is minden hívő Isten népének tagja, miközben egyesek — szentelésük vagy valamilyen feladat rájuk ruházása által — hivatalt töltenek be, a többiek pedig nem. Ebből azonban nem következik szükségszerűen, hogy a „többiekből” különálló népcsoportot alakítsunk. Nem lehetne e dilemmát úgy elkerülni, hogy az egyházban a laikusok olyan közös, pozitív megjelölést kaphatnának, amely igazolna egy ilyen összefoglaló megnevezést?

(Folytatjuk)

(Fordította: Bitter Ákos)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu