|
|
A jövőt álmodó író hite Verne Gyula újra divatba jött — hallom az egyik könyvkiadó munkatársától. Szecessziós finomságokkal díszített kötetei — új kiadásban — gyorsan elkelnek. Majtényi Zoltán, a neves fordító a nemrégiben megkeresett, s a legeslegújabb Vernét nyomta a kezembe. Eddig magyarul nem ismert prózák (Dráma Mexikóban és más elbeszélések), versek „ragyognak” a könyvben. Visszatér az ifjúságom, a gyerekkorom, amikor a plébánosom szobájában (faluhelyen) fedeztem föl az első Verne-regényeket; az a lelkipásztori gondosság, amely a bécsi műveltségű papban elegánsan volt jelen arra is figyelt, hogy zongora, meg harmónium-leckéim után Vernét adta útravalóul a legközelebbi zeneóráig, s jutalmul. — Olvasd csak, mondta, legalább gazdagabban látod majd a világot. Persze ő sem tudta, hogy a francia jövőbe látó verseket is írt, és komoly istenes verseket. Most, hogy a barátom lefordított jónéhányat, az emlékekben élő öreg pap — odaát, valóságosan ezt is tudja: az az egykori vézna gyerek folytatja öregedő fejjel a Verne-olvasást, és hogy gazdagabban lásson, újra megfogadja a tanácsát. A romantika kora a Vernéé, a nagy eszmény: Victor Hugo mindenkit megragadott verseivel, a Nemo meg a Hatteras kapitány szerzőjét is. Igaz, hogy a Kiadatlan költemények franciául csak 1989-ben láttak napvilágot. Ami mögöttük van — életszakasz, élmény még csak frissebbé teszi az író hangját, fölfedezéssé a megszokott élményeket. Az apa húga elsőáldozó, ő pedig az óceánt járja, s így születik meg Paul Verne szép verse, meg az Üdvözlégy, tengernek Csillaga Mária-versfordítása. Jules-nek (Gyulának) volt kitől példát venni, hangot tanulni, s amikor már a saját verseivel foglalkozott, szépen, sorjában apja verssorait kijavítgatta-csiszolgatta, dallamosította: „Üdv, égitest, vezess kigyúlva, Add, ég páratlan Tisztasága: Ha létünk sínylik szörnyű vészben, A VIII. századi Pál diakónus, a longobárd latin sorai „futnak” elénk, meg Liszt Ferenc gyönyörű kórusdallama hangzik: „Ave, maris stella — Tengernek csillaga, Isten édesanyja” — ahogy Babits tolmácsolja. S persze itt van az esteli harangszó Verne-vers (mintegy előzménye a romantikában a francia impresszionizmusnak-realizmusnak, vagy a modern Francis Jammes harangszós álmodozásainak a Pireneusokban): „…mit látni vél szemünk, lidércek árnya, / szent zaj zsongítja el a figyelő fülét; ...a révült evezős nagy, kérges marka reszket, / homlokredőire vet ájtatos keresztet, / sajkája újra száll, suhan a révbe már...” „Szent zaj” — évekből a közeli harangszó, amely nagycsütörtökön elhallgat. Talán a legszebb Verne-vers az Ájtatosság nagycsütörtök délutánján: „Szeretlek, s szent ez üdv, fölséges székesegyház! Jaj, jaj, Krisztus halott, kín sajdul, s hull
a vér, A szentségház, ahol Ő lakozik malaszttal, Krisztus halott, halott, s e halál kínja itt Tóth Sándor
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
