|
|
Illés Sándor A búcsú Búcsúzni mindig szomorú dolog. Az ember elveszti egy pillanatra határozottságát, elvékonyodik a hangja, remegés fut át a testén és a torka is összeszorul. „Hát akkor … Isten veled... folytatjuk majd, ha legközelebb találkozunk...” És az jár a fejünkben, talán nem is találkozunk többé, mert ki tudja, mi vár ránk holnap? És lesz-e még „legközelebb”? Megnyirkosodik elerőtlenedett tenyerünk szorítása, s csak állunk a pályaudvaron, az indulni készülő szerelvény mellett. Aztán elhomályosuló tekintettel követjük a lassan távolodó vonatot... Az élet nem más, mint szakadatlan búcsú valamitől. Az elpergett napoktól, a déli verőfénytől, az alkonyati bíbortól, szerelemtől, baráttól, nyártól és ősztől. Gyermekkortól és ifjúságtól, óvodástól, iskolától, elhunyt hozzátartozótól. Életünk során sok-sok búcsúzás emléke rakódik le bennünk, s egyiket-másikat jeles napként ünnepeljük, de a többségük gyászos és szomorú. Hányszor, de hányszor emlékezik az özvegy arra a régi pillanatra, amikor utoljára ölelte át a férje a vasútállomáson, s utána elvitték virágos csákóban a halálvonaton valamelyik messzi frontra, ahonnan soha többé nem tért haza. Elperegnek és kiapadnak a könnyek, az emlékezésnek csak az az utolsó pillanata marad meg bennünk fájón, amióta ránk nézett a távozó. Sose felejtem el azt a napot, amikor egyszer a mamát látogattam meg a kórházban. Sokáig ültem az ágya szélén, fogtuk egymás kezét és tudtuk mindketten, hogy ez a búcsú pillanata. Hogy holnap már nem lesz többé látogatási idő, lázgörbe, nem lesz karbolszagos előszoba, fehérköpenyes ápolónővér, semmi nem marad csak a szeme bágyadt fényét viszem tovább magammal, bármerre járok és a tenyerem érzi hajának lágyságát, évtizedek múltán is. Lehet annál drámaibb dráma, mint egy anya halála előtti búcsúja a fiától? Azóta, mint örökké sajgó sebet hordozom magammal azt a pillanatot. Az ajtóból még visszanéztem. Ő rám mosolygott. És amikor elmentem, csendesen meghalt. Minden órában, minden nap meghal bennünk valami, s hiába is próbálnánk, nem tudnánk megkapaszkodni a sodró időben. Csak röpke pillanatok maradnak, amire olykor visszaemlékezünk, mint én néha arra a régi-régi padra a ligetben, ahol valaha a kedvest vártam (de nem jött!) vagy arra a kórházi vaságyra, amelyen olyan szomorúan üldögéltem a mama kezét fogva. A búcsú hozzátartozik az életünkhöz, elmúlt pillanatait, a szívünk bíbor kamrában őrizgeti a derűs történtektől különválasztva: olyan ez akár a templomok csendjében megbúvó mellékoltár, ahová csak ritkábban jut virág a hívek kertjéből. És valljuk be azt is: jó dolog olykor a régi búcsúkra való emlékezés is; ülünk egy ligeti padon, vagy a kertben, a diófa alatt, s hunyott szemmel felidézzük valamelyik régi búcsúnkat. Hogy kitől? Tán a kedvestől, akit azóta se láttunk, tán egy régi cimborától, aki elesett a háborúban, egy lakodalmi torról, vagy szüretről elmélkedünk csendben, hogy is volt az akkor, amikor Rozi néni behozta a nagy tál pörköltet, vagy amikor a ház nagylánya azt mondta halkan: „Jöjjön el máskor is. Várom.” Talán azóta is vár, s nem tudnánk most számot adni arról, miért maradt el ez a látogatás. Ülünk tegnap alkonyatkor a kertre néző teraszon a feleségemmel, nem szólunk egymáshoz sokáig, nézzük a haldokló kertet; nincs szomorúbb látvány egy haldokló kertnél. Tudom: egyre gondolunk. Tavaly ősszel, épp ilyen tájt Makarszka tengeröblében ültünk egy pálmafa alatt, s figyeltük, amikor a sirályok siklórepüléssel le-lecsaptak a vízre, majd újra felröppentek a zsákmányukkal. Emlékszel?... Ez az emlékezés is búcsú tulajdonképpen valamitől, mert ahogy egymásra nézünk, mindkettőnk szeme egyszerre homályosul el. Csak azt nem tudjuk még bizonyosan, hogy most mitől is búcsúzunk itt az alkonyba vesző teraszon? A nyártól? A kerttől? Az ifjúságtól? Vagy talán már az élettől?
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
