|
|
A lélek szótára Engedelmesség Csak olyan lény képes alárendeltséget érezni, amelyikben megvan a képesség a szabadságra. Minden teremtmény természeténél fogva alárendelt lény, hiszen mindnek eleve adott maga a természete — melyet nem, vagy csak részben tagadhat meg. Az angyalok és az emberek tudatos lények, szembefordulhatnak ugyan természetükkel, de életük, rendeltetésük ettől még e természetnek, azaz Isten elképzeléseinek alávetett marad. Tudatosságukkal és akaratukkal kiléphetnek a természet rendjéből, ezzel egy állandósult önellentmondást hordoznak majd magukban, az önmaguk ellen irányuló életformával, ha viszont Isten ennek a lehetőségét megtagadná tőlük — tőlünk —, akkor magát az alapvető és őáltala teremtett angyali és emberi természetet, az akarat szabadságát, önmaga terveit tagadná meg. Szabadnak lenni azt jelenti: csak önmagamtól függeni. Igen, de ki az az „önmagam”? Hol van bennem az az abszolút pont, amely előtt egész szellemem meghajolhat, és bátran kijelentheti: minden hatás alól kiszabadultam, már csak magamra hagyatkozom? Az első remeték életéről szóló legenda szerint egy fiatalember azzal állt az idős elöljáró el, hogy ő olyan tökéletesen akar Istennek szolgálni, hogy még az emberi közvetítést is megtagadja, kizárólag a lelkiismeretére szeretne figyelni, és feltétel nélkül megtartani benső indításait, amelyeket — hite szerint — Istentől kap. Az idős remete elöljáró bólintott, és a közösség tudtára adta: a hegy lábánál, a forrás közeli barlangban élő fiatal testvér önálló életet kezdett, ne zaklassák őt, de ha bármiben segítségre szorul, álljanak rendelkezésére. Néhány nap elteltével a fiatalember visszatért az elöljáróhoz, és arra kérte, segítsen eligazodni neki misztikus élményeiben. — Atyám, először mennyei látomásom volt, bepillanthattam a mennyország dicsőségébe, aztán maga az ördög jelent meg nekem, felvonultatva előttem a világ minden csábítását. Mindezt még megértettem, de utána egy erdei szörny jelent meg, amely még tökéletesebb aszkézisre buzdított, majd egy ismeretlen hétkarú szent, aki a kárhozattal fenyegetett, ha a további önmegtagadásokban halálosan felőrlődik a szervezetem. Kinek higgyek, hiszen a mennyek országát szeretném elérni, és mentes akarok maradni minden csábítástól. Az idős remete egy ideig lehorgasztotta a fejét, majd gondterhelten az ifjúra nézett: — A látomásaid csodálatosak. Adj hálát értük Istennek! — De atyám, én nem gyönyörködni akarok a misztikus élményekben, hanem szeretném megfejteni belőlük Isten üzenetét! — válaszolt az ifjú remete kétségbe esetten. — Ez nem lesz egyszerű, fiam. Mivel csak magadra hagyatkozol, az ég és az alvilág harcra kelt a lelkedért, a sötétség hatalma is a jó látszatával küzd a vesztedért. — Én mégsem akarom feladni az Istennel való közvetlen kapcsolatomat — erősködött tovább a fiatal testvér. — Nos, ezt egyedül te döntöd el, kényszeríteni senkit sem lehet. Ám így Krisztust is kizárod az életedből, aki éppúgy ember is volt, ahogyan Isten, hogy Istennek általa engedelmeskedhessünk. Ő pedig az egyházban és az egyház közösségeiben él tovább. — Akkor hát visszatérnék hozzátok … — válaszolta volna az ifjú, de az elöljáró félbeszakította: — Nem, így nem. Csak ha végleg elkötelezed magad. Különben válogatni fogsz az utasítások között. Az engedelmesség nem azt jelenti, hogy az egyes esetekben megcselekszem, amit kívánnak tőlem, hanem azt a benső elkötelezettséget, amellyel eleve kiszolgáltatom magam Isten akaratának. És nem fogcsikorgatva hajlok meg szándékai előtt, hanem saját akaratommá teszem az ő akaratát. Erről már a zsoltáros is így ír, előre megfogalmazva a világba lépő örök Isteni Ige, a Fiú válaszát az Atyától kapott küldetésre: „A könyvtekercsben meg van írva rólam, (39. zsoltár). A „függetlenségi rögeszmével” küszködő ember a leginkább alávetett lény: ő korlátlanul ki van téve mindenfajta befolyásnak, mert nem áll mögötte az az eszmei bázis, amelynek segítségével eligazodna tudna helyes és a helytelen befolyások között. Ha már úgysem tudjuk teljesen függetleníteni önmagunkat, akkor a legértelmesebb annak engedelmeskednünk, aki lényege — a végtelen szeretet — révén legfőbb javunkat akarja. Mindezt pedig azon a közösségen keresztül, amely úgy hirdeti a szabadságot, hogy tagjai közül mindenki alávetett, még a legfőbb elöljáró is Isten szolgáinak szolgája. A józan és igazságkereső, feltétlenül Isten és az egyház tekintélyén alapuló engedelmesség vezet el igazi szabadságunkra, hiszen az ebben megtartott irányelvek bontakoztathatják ki tökéletesen egyéniségünket. Pajor András
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
