|
|
Pomogáts Béla Új évezred kapujában Vajon mit hoz az új év, az új évszázad, az új ezer év? A napsütéses hidegben jól esik a fűtött lakás melege, a karácsonyfán még frissek az aranyló fények, a család még nézegeti az ajándékokat. Az ünnepi idő mintha megállott volna, ez is számvetésre, töprengésre, előretekintésre biztat: mérlegelni lehet azt, ami hamarosan bekövetkezik. A televízió karácsonyi műsorában meghallgattam a Szentatya ünnepi üzenetét. Mindig magával ragad egyéniségének ereje, amely az idős kor, a betegség, a fáradtság bénító következményeivel megküzdve hirdeti a jó hírt mindenkinek. Természetesen nem csak a katolikusoknak és nem csak a keresztényeknek. A pápa az idén, különben nem először, hiszen már hosszú évek óta ezt teszi, arról beszélt, hogy a szegénység, a szenvedés, az üldöztetés és az erőszak elborítja a földet, mintha a kiontott vér és könny áradatával, ártatlanok tízezreinek legyilkolásával, menekülő asszonyok és gyermekek millióival és éhező emberek százmillióival kívánná megcáfolni a karácsonyi üzenetet. Valóban, micsoda kiáltó ellentétben áll mindaz, amiről II. János Pál beszél azzal a karácsonyi jóléttel, biztonsággal, örömmel, amelyet mi is, a magunk körében tapasztalunk. Mindennek, amiről a pápa öreges szavakkal, pásztorbotjára támaszkodva, szemét időnként lehunyva most beszél, nyugtalanító lelkiismeret-vizsgálatot kellene keltenie azok között a népek között, az emberiségnek abban a részében, amely éppen most és már évtizedek óta nincs kitéve a nélkülözésnek, az üldöztetésnek, a szenvedésnek. Magyarország, legalábbis a „harmadik világban” és a kelet-európai régió számos országában tapasztaltakhoz képest, maga is a béke szigete: az ország egy évtizede viszszanyerte szabadságát, népének jóléte, ha szerény mértékben is, de emelkedik, és a köznapi ember sorsa fölött a jogrend őrködik. Persze azért meg kell hallanunk a nyomorban élők, a hajléktalanok, a kisnyugdíjakból tengődő öregek panaszát. A pápa üzenetének mindazonáltal Magyarországon is igen erős jelentése van, és különösen a század- és ezredforduló körülményei között, hiszen arra figyelmeztet, hogy a világnak, az emberi társadalomnak radikálisan meg kell változnia, ha a karácsonyi jó hír szellemében akar belépni abba az új évezredbe, abba az új korszakba, amely máris annyi reménnyel és szorongással tölt el bennünket. Vajon Magyarországon nem volna szükség arra, hogy sok tekintetben radikálisan megváltozzék az a társadalom, amelyet még a kommunista korszaktól örököltünk, és amelyet már mi alakítottunk ki a kommunista korszak bukása után? Régóta elhunyt kolozsvári író barátomnak, Deák Tamásnak volt egy regénye, amelynek hőse arról beszélt (sőt készített disszertációt), hogy „a világ méltósága elveszett”. Nos, ennek a méltóságát veszített világnak a köznapi jeleivel és következményeivel itt, Magyarországon is napról-napra találkozunk. A politikusok gyűlölködő torzsalkodásai, az új társadalmi elit pénzhajszoló életmódja, a köznapi emberi érintkezésbe behatoló durvaság, mikor is a trágárságokkal megtűzdelt beszéd valójában a minél gátlástalanabb egyéni érdekérvényesítés szolgálatában áll, a lassanként mindent elborító önzés és korrupció, a nyílt utcákon érvényesülő erőszak — mindez nem azt igazolja, hogy az emberi világ méltósága valóban nálunk is elveszett? Vagy el fog veszni, ha nem teszünk ellene. Az új évezredbe, ahogy sokan tapasztaljuk, egy erkölcseiben vészesen megrongált magyar társadalom érkezik el. Amelyben meggyengültek a méltányosság, a jogkövetés, a szolidaritás emberi közösségeket átfogó és fenntartó abroncsai. A világban, ahogy a Szentatya is üzente, történelmi botrányok próbálják értelmétől, hitelességétől megfosztani a karácsonyi jó hírt. De a mi kicsiny országunkban is naponta vagyunk tanúi annak, hogy miként veszíti el méltóságát, becsületét, erkölcsét, összetartó erejét egy társadalom, amely éppen ezer esztendeje kereszténynek nevezi magát. Az új évezredbe csak akkor léphetünk át súlyos lelkiismeret furdalások nélkül, ha teszünk ez ellen valamit. (A szerző irodalomtörténész,
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
