|
Fiúk és lányok Isten igéje előttA vallásosság öszszetett jelenség, amelyet legalább hat különféle dimenzióra lehet felbontani. Ha nem is egyforma arányban, ezeknek jelen kellene lenniük az érett vallásosságban. Most csak felsoroljuk őket, nem bocsátkozunk mélyebb elemzésbe: Az ideológiai dimenzió a vallásos tartalmakra vonatkozik. Azokra az eszmékre, hittételekre, amelyeket el kell fogadnia annak, aki egy meghatározott valláshoz vagy felekezethez akar tartozni; ilyen szempontból beszélhetünk keresztény, muzulmán, hindu stb. tanról. Az ideológiai dimenzió világnézetként jelenik meg tudatunkban. Ennek alapján jelentjük ki, hogy vallásosak vagyunk-e, vagy sem.
Az értelmi dimenzió a vallási ismeretekre vonatkozik: azonos a teológiával. Ahhoz, hogy valaki tudatosan vallásos legyen, szükséges, hogy megértse hitének tanítását, különben fennáll a fanatizmus veszélye. Az érzelmi dimenzió a tapasztalat, az átélt vallásosság kifejezője. Hat nagy vallásos élményt ismer a lelki irodalom: megtérés, aszkézis, csúcsélmény, karizma, határélmény és misztika. Ezek az életszentség útjai, nélkülük nincs érett vallásosság. A gyakorlati dimenzió a vallásosság kifejezési formáira vonatkozik. Ide tartoznak a különféle vallásgyakorlatok: az ima, a szentségekhez járulás, az istentisztelet, a szentelmények (áldások, szenteltvíz, érmecskék) használata stb. A gyakorló hívő ismertetője ez a dimenzió. A következményi dimenzió a vallásos hovatartozás kihatásaira vonatkozik. Minden vallásnak van „ára” és „jutalma”. Az ár egy meghatározott erkölcsi kódex elfogadása, bizonyos előírások, szabályok megtartása, az életvitel megváltoztatása. A jutalom pedig a lelkiismeret békéje, a bűnbocsánat öröme, az örök élet ígérete. A társadalmi dimenzió az egyházhoz, a vallásos közösséghez való tartozás tudatát fejezi ki. Ez különösképpen is érvényes a kereszténységre, amely lényegénél fogva közösségi vallás: egyház. Jóllehet minden dimenzió kifejezésre juthat minden hívőben, nem nehéz megfigyelni bizonyos hangsúlyeltolódásokat nők és férfiak között. Kétségtelen, hogy a nők fogékonyabbak az ideológiai, rituális, érzelmi és szociális dimenzióra, vagyis könnyebben elfogadják a hitigazságokat, szívesebben vesznek részt a liturgikus ünnepléseken, könnyebben megrendülnek; ellenben a férfiaknál inkább az intellektuális dimenzió kerül előtérbe, vagyis jobban érdekli őket a teológia, a hitvita, valamint könnyebben vállalják a hit következményeit olyan értelemben, hogy „vallásos professzionistákká” válnak a papi vagy szerzetesi hivatáson keresztül. Mi ezúttal a vallásosság összetett mivoltának csak egy vetületét szeretnénk megvizsgálni, nevezetesen a templomainkban történő szentbeszédeket, homíliákat. Vajon melyik dimenziót célozza meg a jelenkori gyakorlat? Az a benyomásunk, hogy a homíliákban erős hangsúlyt kap az érzelmi és az ideológiai dimenzió. Szinte teljesen száműzték a doktrinális prédikációkat. A hitoktatást rábíztuk a katekézisre, amely sajnos sok esetben a gyermekkorral véget is ér. Jobb esetben a világiak teológiai intézeteibe utaltuk át. Pedig az ilyen prédikációk is szerves részét képezik a rendszeres pasztorációnak. A Katolikus Egyház Katekizmusa, amikor az egyház tanítóhivataláról beszél, kifejezetten említi a katekézist és a hithirdetést: „Az egyház pásztorainak tanító hivatala erkölcsi téren rendszerint a hitoktatás és a prédikáció útján (a teológusok és a lelki szerzők műveire támaszkodva) valósul meg. Így adódik át nemzedékről nemzedékre a lelkipásztorok felügyelete alatt a keresztény erkölcs „alaplerakata”, amely nem más, mint szabályok és a hitből fakadó parancsok és erények jellegzetes gyűjteménye. Ez a katekézis a Hiszekegy és a Miatyánk mellett hagyományosan a tízparancsolatra épül, mely az erkölcsi élet minden emberre érvényes alapelveit tartalmazza” (KEK 2033. sz.). Akaratlanul is Szent Pál jut eszünkbe, akinek prédikációi mély tanbeli traktátusok voltak. De gondolhatunk itt azokra a nagy szónokokra is, akik a múltban erőteljesen vonzották a férfiakat: Bangha Béla, Tóth Tihamér nálunk, Fulton Sheen Amerikában, Boldog Ruppert Mayer Németországban. Kétségtelen, hogy a férfiak és nők között vannak különbségek Isten igazságának észlelése terén is. Ma olyan mentalitás jellemző, amely mintha mindent és mindenkit ki akarna egyenlíteni. Christa Meves neves pszichológusnő súlyos szavakkal bélyegzi meg ezt a tendenciát. A hetvenes évek harmadik nagy „hódítása” a mindent kiegyenlíteni akaró hóbort volt: az időseknek fiatallá kellett válnia mindenáron, a kisgyermekeket erővel felnőtté akarták enni, kikiáltották a nők és férfiak teljes egyenlőségét, azt hirdették, hogy a gazdagoknak szegénnyé kell lenniük, a szegényeknek gazdaggá, a polgároknak hallatniuk kell igényeiket, a betegeknek egészségessé kell válniuk, a rangokat el kell törölni, le kell építeni a gondolkodási és világnézeti pluralizmust stb. Mindennek tragikus következménye egy elképesztő lelki elszegényesedés lett. Talán erre is gondolnunk kellene, amikor a liturgiáról gondolkodunk és vissza kellene állítanunk, legalább időnként, az egészséges hagyomány által ismert gyakorlatot: néha kellenek nagyszabású ünneplések, ahol mindenki jelen van, de időnként lehetne szervezni csak gyermekmisét, vagy vallásos öszszejöveteleket csak férfiaknak, vagy csak nőknek. A fiatalokról beszéltünk, de valójában a papokhoz szóltunk. Szentmártoni Mihály SJ
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
