Márai Sándor centenáriuma

Irodalmi életünk folyamatosságának legfőbb követelménye, hogy jelentős íróink életműve csorbítatlanul kerüljön be szellemi hálózatunk értékrendjébe. Ezen a téren óriási mulasztásokat és hiányokat kell pótoljon jelenkorunk. Egyik ilyen rendkívüli választás az, hogy Márai Sándort és írói munkásságát hosszú évtizedeken át nemcsak devalválták a moszkovita erőfölénynyel uralomra jutott proletkult vazallusai, hanem teljes egészében ki is iktatták hazai irodalmunk világából, mintha sohasem létezett volna.

Pedig Márai munkássága és szellemvilága a legmélyebb erővonalakat és kvalitásokat hordozza, amelyek a múlt század derekától kezdve kimondottan pótolhatatlanok szellemi életünkben: a polgári gondolat és világlátás szabad szárnyalását és intellektuális sokrétűségét. Kérlelhetetlen igazmondása és felelősségérzete; a szűkebb pátria és a nagyvilág kapcsolatának, értékrendjének hajszálpontos látása révén a század legjelentősebb írói közé emelkedik. Mint ilyen, közvetlen utóda Ambrus Zoltán és Kosztolányi Dezső rangos prózai életművének. Folytatója és továbbvivője egy spekulatív, és mégis közvetlenül ható irodalmiságnak is. Művei nagy létszámú olvasóközönséget mozgatnak meg évtizedeken át.

Márai hosszú emigrációja során élő oszlopa lett egy megingathatatlan keresztény-magyar világnézetnek és emberlátásnak is. Szerteágazó tehetsége, megalkuvás nélküli jelleme, a magyar múltat intellektuálisan áthálózó ismeretei és tudása révén legalább olyan volt a kommunizmus uralma idején, mint a szabadságharc neves száműzöttjei. Nem véletlen, hogy hosszú időn át szinte dédelgetve juttatta egymás kezébe tiltott verseit és prózai munkáit az a vékonyka réteg, amely a felpuhult diktatúra éveiben is pontosan érezte, hogy a keresztény-magyar tudat megőrzésében, az értékek helyretételében és jellemerősítésében egyaránt a legfőbb szellemi táplálék: egy-egy Márai Sándor alkotás. Márai — ahogyan folytatója és utóda Kosztolányiék értékes írói örökségének — ugyanúgy kapunyitója is a friss, beáradó szellemnek számos fiatalabb író számára. Ezen az ígéretes úton indult el a majdnem kortárs: Kolozsvári Grandpierre Emil, majd egy-két nemzedékkel később Hernádi Gyula, Nemeskürty István és Gyurkovics Tibor is, akik más-más alkatú írók, de valamennyien a polgári szellemiség zászlóvivői —, s akik már eddig is az európai magyarság legnemesebb ágait oltották be szellemi alkotásaikkal. Márait és sorsvállalását még akkor is tisztelnünk kellene, ha nem állna mögötte egy sugárzó és szuverén szellemi világ a maga morális bástyáival, az alkotóművésznek az a pazar palotája, amelyet évtizedek folyamatos munkálkodása és kemény helytállása hozott létre mind idehaza, mind idegenben.

Ennek a jelentős írónak minden korszaka a reveláció erejével hat az Egy polgár vallomásainak szikrázó áramköröket működésbe hozó szintézise; a Vendégjáték Bolzanóban remek fejezetei, melyek minden modern magyar regény előképét jelentik; a Szindbád hazamegy vibráló, férfias nyugtalansága; a Füves könyv páratlan filozófiai leleménye és töltése; a méltatlanul feledett esszéregény, az emigrációt megelőző Sértődöttek, mely a zsarnokkép egyedülálló és időszerű rajzolata XX. századi irodalmunkban, és végül a hazától távol megélt évtizedek újravirágzó alkotói periódusaiból a Napló, amely örökbecsű alkotás és eligazítás is egyben, és nem utolsósorban a mélyenszántó, lélegzetelállító versek — mint amilyen a Halotti beszéd és a Mennyből az angyal: melyek közönyös-fásult korszakokban is megdobogtatják a csituló szíveket.

Ha teljesen szubjektív módon is szólhatok Márairól, elsősorban szellemi alázatát emelném ki, amellyel például az Ihlet és nemzedék című portrékötetében vall írótársairól. Az egyesek által gőgösnek és fennhéjázónak minősített író olyan megértő szeretettel és elismeréssel nyilatkozik író-elődeiről és kortársairól, amelyet a mai, cinikusan tagadó korszakban szinte elképzelhetetlennek érzünk mi, szakmabeliek.

Kosztolányit mindent kifejezni tudó, nagy, XX. századi szellemiségnek nevezi, aki Arany Jánostól kezdődően összeköti és biztosítja a magyar nyelv virágzó folyamatosságát. Krúdyban nem az anekdotázó és kocsmázó kuriózumot, hanem az egyetemes európai léptékű iró-lángészt látja és láttatja meg, aki kiteljesedett életművel ajándékozza meg irodalmunkat. Hunyady Sándor egyéniségében az írói magatartás és attitűd fontosságát hangsúlyozza, aláhúzva azt az etikai-erkölcsi követelményt, hogy nem mellékes az alkotóművész jellembéli tartása és belső, érzelmi állománya sem. (Amelyről annyira megfeledkeznek a jelenkori szellemi élet manipulálói. Azok, akik pártpolitikai szempontoknak rendelik alá a művek és az alkotók valós értékrendjét, és szinte csak az irodalmi lét alamizsnáit, apró morzsáit hagyják meg a más felfogásúak, ízlésűek és világnézetűek számára.)

Ne szégyelljük megismételni: Márai Sándor életműve magasrendű szellemi táplálék. Olyan táplálék, amelyben egyre több szellemi koplalásra ítélt honfitársunkat részesítenünk kellene. Most, a figyelmet felhívó centenárium kapcsán, és a későbbi időkben is.

Szeghalmi Elemér

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu