|
Hajnali történetekMint aki a sínek közé...Hajnali tudta, hogy vége. Elég Híradót látott ahhoz az utóbbi évek során, hogy ne maradjanak kétségei. Először csak két apró pontot látott a messzeségben, de olyan gyorsan közeledtek felé, hogy mire észbe kapott, már késő volt. A két véreb már ott lihegett, pár méternyire az orra előtt. Nem mondhatni, hogy nagy termetű kutyák lettek volna, de hát a pitbullok sose voltak azok. De harapni azt tudnak. Marcangolni, ölni, gyilkolni, széttépni a szerencsétlen, rettegő áldozatot. Hisz pont erre találták ki őket. Nagy ötlet volt, dünnyögte Hajnali fanyarul. Mint a hidrogénbomba. Kábé kétszáz méterre voltak tőle a dögök, amikor felismerte őket. És már nem volt hová menekülni. Ott állt, földbe gyökerezett lábbal, és sápadtan várta a biztos halált. Aztán egyszer csak nem látta többé a kutyákat... ...mert váratlanul megjelent az orra előtt egy egyenruhás rendőr, egy halom gyerekkel a hóna alatt, és nagy nehezen előkotort valamit a zsebéből. Ezt adja oda a lányának, mondta, és Hajnali felé nyújtott egy zsírtól csöpögő véres hurkát. Mi a fene, akarta mondani, de beléfagyott a szó, amikor látta, hogy a rendőr egy szó nélkül az arcába vágja a hurkát, és sarkon fordulva kisétál a képből. Óvatos mozdulattal az arca felé nyúlt, de még mielőtt hozzá ért volna... ...felbukkant előtte egy hosszú, fehér köpenyes alak, egy hatalmas konyhakéssel a kezében. Na mi van, vicsorogta, nem ismer meg?, mire Hajnali felkiáltott, hát persze, Dr. Bergerac!, de a másik nem törődött vele, csak megindult felé fenyegetőn, s közben azt sziszegte, hogy Önnek az orra, hm, az orra nagy, úgyhogy Hajnali rémülten becsukta a szemét, és úgy rebegte, hogy dehogyis, doki, az nem az orrom ám, csak az előbb..., de mielőtt még befejezhette volna, észrevette, hogy... ...egy sötét, fekete csuklyás árnyékkal néz farkasszemet, akinek egy hatalmas, élesre fent kasza volt a vállán, és aztán meg is szólalt síron túli hangon, hogy látod, öreg, én szóltam előre, és akkor Hajnaliba belévágott a felismerés. Dénes!, suttogta, te vagy az?, de a Halál nem válaszolt, csak egyre közeledett felé... ...és akkor régi, jó barátja, Jockey Ewing hátulról tarkón vágta a Nagy Kaszást, de Hajnalinak még ideje se volt megköszönni, mert akkor Jockey hirtelen ránézett, és egy piros karszalagot húzott a kezére. Jegyeket, bérleteket, mondta, mire Hajnali rémülten hátrálni kezdett... ...és nekiütközött valakinek. Villámgyorsan megfordult, és egy taxisofőr állt ott lángoló tekintettel. Nem fizetett, maga csaló!, üvöltötte, és közben egy nagy, vérvörös testű pók mászott keresztül az arcán... ...és akkor hirtelen két fényszórót látott közeledni. Ahogy a kocsi lassan elhajtott mellette, látta, hogy a kormány mögött nem ül senki, a kísértetautó hátsó ülésén viszont négy arab szorongott egymás mellett, mereven maguk elé néztek, az egyikük ismerősnek tűnt neki, de... ...és felbukkant egy csapat guberáló, szakadt, foszladozó nejlonzacskókat cipeltek, aztán az egyikük felé nyújtott egyet, hogy fogd, pajtás, ez a tied... ...ám egyszer csak megjelent Hajnaliné, és rámosolygott, amitől Hajnali félelme rögtön alábbhagyott, na tessék, mondta diadallal a lidérceknek, kellett ez nektek?. Vele próbáljatok kukoricázni! A rémálom szereplői megdermedtek egy pillanatra, hát jó, suttogták, ezt most megúsztad, de legközelebb nem lesz ilyen szerencséd, és lassan a semmibe vesztek... ...aztán végre kitisztult a kép, és Hajnali torkában dobogó szívvel figyelte, amint a két véreb elszáguld mellette megállás nélkül, üldözőbe véve egy álmos, lusta kiscicát, aki érdeklődve pislogott támadói felé, aztán az izgalom minden látható jele nélkül felmászott egy közeli fára. Hajnali végigtörölte verejtékező homlokát, és ahogy remegő térdekkel továbbindult, arra gondolt, lehet, hogy nem is pitbullok voltak? Nem mozgott túl otthonosan a kutyafajták terén, vizsla, tacskó, német juhász, ilyesmi, ezeket azért felismerte, ami viszont a többit illeti, ő a maga részéről... Áh, mindegy, legyintett, és lassacskán eltűnt a távolban. |
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
