|
|
Lelki ismeret
Szólni az emberekhez
Az utóbbi esztendőkben egyre többet járom az
országot, nem egészen saját akaratomból, hanem azért, mert kedvesen és
kitartóan hívnak. Ez persze egyszerre dicsekvés és panaszkodás. Dicsekvés,
mert rohanó világunkban, annyiféle gond, munka és szórakozási lehetőség
közepette mindig akad néhány tucatnyi ember, aki éppen engem akar hallgatni,
és velem akar beszélgetni. Ez jó érzés, csodálatos dolog, nagy erőt ad.
De panasz is, mert otthon ülő fajta vagyok, különösen este szeretek egyedül
lenni a könyveimmel és gondolataimmal, emlékeimmel, és talán még megvalósítható
terveimmel.
Azt is mondhatnám, jobbik felemtől vonják el
az időt ezek a találkozások. De azt is megértem, hogy ebben az egyre brutálisabb,
pénzközpontúbb kereskedelmi kultúrában növekszik „éhe a szónak”, az eleven
és nem manipulált, őszinte párbeszédnek. Sokat kérdeznek a világ és a
magyarság jövőjéről, mintha én tudnám, mi történik öt, tíz, vagy éppen
száz év múlva: az emberek többsége aggódik utódaink sorsa miatt, szeretné
legalább őket biztonságban tudni. S rádöbbentem, szinte papi hivatást
látok el, amikor egyszerre próbálok igazat mondani és vigasztalni, világi
hatalom és funkció nélkül, csak azzal a szerény hitellel, melyet eddigi
írásaim biztosítanak. De talán éppen azért olyan jó szólni az emberekhez:
nem akarunk egymástól semmit, csak az őszinte szót, az igazat. Nem tudok
nekik kijárni, elintézni semmit, olyan vagyok, mint ők, sokszor tétova
és tehetetlen, csak az írott szó pajzsával és fegyverével élhetek, már
ott, ahol közlik írásaimat. S ez a kicsiny különbség elég ahhoz, hogy
szinte megállíthatatlanul kérdezzenek, sorolják a bajokat, tudakolják
tőlem a megoldást, zavarba ejtő bizalommal. Járom az országot, mint kampányidőben
a politikusok, mint a kereskedelmi ügynökök, de nincs eladható árum, csak
a jó szó. Azt hiszik, tudok valamit, amit ők nem tudnak, pedig hát ugyanazt
tudjuk és nem tudjuk mindannyian. Mégis erőt adnak, és erőt merítenek
belőlük, mert közösen pótoljuk a mai magyar élet talán legnagyobb hiányát:
az őszinte emberi szóét.
Köszönöm Istennek, hogy a magam helyén és idejében,
lelkiismeretem szerint szolgálhatom a világban, ott is, ahol nem Isten
szavára kíváncsiak. Mindent megteszek, hogy az Ő szavára figyeljenek eztán.
Szentmihályi Szabó Péter
|
