„Ezért jöttem, ezért az óráért”

Amikor elérkezik a kereszthalál előestéje, János evangéliumában Jézus nem „remeg és gyötrődik” (Mk 14,33), nem verejtékezik vérrel (Lk 22,44), hanem diadalmasan kijelenti: „Eljött az óra, hogy az Emberfia megdicsőüljön!” (Jn 12,23) Ebben az ünnepélyes órában Istentől nem azt kéri, hogy elkerülhesse a szenvedést (vö. a párhuzamos helyeken: „ha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár”). Nem kéri, hogy megmeneküljön, sőt, egyenesen hívja, várja ezt az órát: „Mit is mondjak? Atyám, ments meg engem ettől az órától? De hiszen ezért jöttem, ezért az óráért!” (Jn 12,25)

Krisztus a kereszten
(XIII. századi firenzei festő műve)

Amit kér, az egészen más: „Atyám, dicsőítsd meg nevedet!” (28.v.)

A szinoptikusokban leírt szenvedő Jézus képe olyan közel áll a szívünkhöz. S közben észre sem vesszük, hogy Jézus alakját szemünk előtt tartva valójában már régen a saját szenvedéseink miatt gyötrődünk, a magunk keserves sorsát siratjuk és sajnáljuk, s önmagunk végtelen kiszolgáltatottságát, magányát és létünk kilátástalanságát éljük át lélekben — és tárjuk imánkban Isten elé a szabadulás és a vigasztalás, vagy legalább a megértés reményében.

Mennyire másként gondolkodik és beszél Jézus János evangéliumában a szenvedés órájáról! Ez az az óra, amikor Jézus és Isten megdicsőül — azaz kinyilvánul Isten és Isten Fia nagysága, minden értéke, jóakarata, jósága, jótéteményeinek gazdagsága!

Isten hatalmas és erős — vallja minden hívő ember, higgyen bár az igaz Istenben, vagy bármely pogány istenségben. Jó, hogy Isten hatalmas és erős, mert így segítséget, oltalmat remélhetünk tőle. Ha cselekedeteinkkel vagy áldozatokkal elnyerjük jóindulatát, tetszését, biztonságban tudhatjuk életünket és jövőnket.

Ezeket az elképzeléseinket a kinyilatkoztató Isten újra és újra igyekszik helyreigazítani. Már Mózeshez így szólt Jahve Hóreb hegyén: „Én az vagyok, Aki vagyok” (Kiv 3,14). — Mintha azt mondaná: nem az, akinek gondoltál. S az Újszövetségben Jézus születésével, a megtestesülésben, a kereszthalálban és a feltámadásban is azt mondja Isten: Nem az vagyok, akinek gondoltál.

Az evangéliumok igen visszafogottan beszélnek a Jézus nyilvános működését kísérő csodajelekről, melyek „szerepe“ annyi, hogy igazolják kilétét. Ettől eltekintve Jézus továbbra is a tér és idő korlátai közé szorítva él, mint bármelyik közönséges ember. Az apostolok megsejtenek ugyan valamit („Uram, miért van az, hogy nekünk akarod magadat kinyilatkoztatni, és nem a világnak?” Jn 14,22), de az ő számukra sem egészen nyilvánvaló még, hogy kicsoda is valójában Jézus. Túlságosan pontos elképzelésük van Istenről, túl sok előítéletük a Messiással, az Istennel kapcsolatban.

Nem csoda hát, hogy Jézus keresztje őket is megbotránkoztatja. Hiába a rendreutasítás, a szenvedésre vonatkozó jövendölések, a titkok feltárása, a szenvedés előestéjén Jézus újra kénytelen megállapítani: „Ezen az éjszakán ti mindnyájan megbotránkoztok bennem” (Mt 26,31). Jézus keresztje botrány volt akkor, és botrány ma is. Mi is egy hatalmas és erős Istenben hiszünk, akihez segítségért, oltalomért fordulhatunk, aki megment a bajtól és a veszedelemtől. Hány buzgó hívő nem tudja megérteni, hogy az Atya hogyan kívánhatta a Fiútól ezt az áldozatot, ha szereti? „Az Atya és én egy vagyunk” — mondja Jézus János evangéliumában (Jn 10,30). Tehát a Fiúban maga az Atya vállalja a szenvedést — értünk. S mindezt miért? Hogy végre megértsük, amit mondani akar: „Nem az vagyok, akinek gondolsz.”

Jézus látókká tett bennünket: „Isten Fia eljött, és érzéket adott nekünk, hogy megismerjük az igaz Istent” (1Ján 5,20). Mi, emberek, a saját elgondolásaink szerint kialakítottunk magunkban egy istenképet, amelyről a megtestesülés, kereszthalál és feltámadás bebizonyította, hogy hamis. A kereszt Isten dicsőségének titkáról ellebbenti a fátylat: Isten nem ragyogásban, pompában és tiszteletben nyilvánítja ki nagyságát, hanem azzal, hogy még az a törékeny, gyenge emberi is megsemmisül, meghal, amelyet magára vett. Nem a hősi halál dicsőségében, hanem mint a gonosztevők, kereszten.

Az ember által vélt nagyságnak, hatalomnak meg kell semmisülnie, hogy Isten neve (maga Isten) megdicsőüljön, az ő tényleges és igazi nagysága kinyilvánuljon.

Lehetséges, hogy Isten nagysága a kereszten válik a legnyilvánvalóbbá? A legnyomorúságosabb szenvedések közepette? Igen! Hiszen a valódi lelki nagyság is a szenvedésben és a nehézségek legyőzésében mutatkozik meg, abban, hogy mindez mennyire gyűri maga alá az embert. A szenvedésben és a küzdelemben tapasztalja meg az ember, hogy a természetfelettit (a lelket) nem uralja, nem győzheti le a természet. Ezért nem szabadul meg Pál sem a „tövistől”: „elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyengeségben lesz teljessé” (2Kor 12,9) — hangzik az apostol kérésére Isten válasza.

„A kereszt igéje azoknak, akik elvesznek, oktalanság ugyan, de azoknak, akik üdvözülnek, vagyis nekünk, Isten ereje” (1 Kor 1,18).

Tarjányi Béla

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu