|
A föld sója„Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való már egyébre, mint hogy kidobja és széttapossa az ember.” (Mt 5,13) * * * Az Úr Jézus követői olyan valamit jelentenek a világ számára, mint amit a só jelent az étel számára. Nélküle nem élvezhető, nem kívánatos az étel, mely a testet élteti. Az élet sója az a valami, ami élvezhetővé, „emészthetővé” teszi az életet: serkentő, kívánatos érték, mely többet ígér. Az egész világ számára ez a többet ígérő érték az Isten dicsősége: Isten valóságának kinyilvánulása. Emberi életünk „sója” pedig az isteni élet „íze”, az áradó szeretet. Akár hiszünk benne, akár nem, ez óvja és élteti az embert. Sokáig hiánycikk volt ez a „só”, a pogányság, az ószövetség világában, de keresték, vágyakoztak utána az emberek, mert bennünk van az édeni íz emléke. Megtörténik az is, hogy a keresztények „elsózzák” az életet. Akkor fordul ez elő, amikor öncélúvá, hivalkodó képmutatássá válik a kereszténység. Ilyenkor nem hatol bele a világ életébe, hogy éltessen, hanem oldatlanul elkülönül, mint valami kiváltságos elit. Az oldatlan só undort kelt. A legtragikusabb esetben ízét veszti a kereszténység: sajátossága, természetfeletti tartalma megszűnik. Ekkor már nincs létjogosultsága, semmire se jó. A papokról mondta nekem egyszer valaki, aki gyűlölte őket: „Nem hiszek nekik, de ha még meg is nősülnek, leveszem róluk a kezem.” * * * Jézus tudta, hogy az emberek nehezen hajlandók a valódi megtérésre, mert féltik elajándékozni önmagukat. Mindezt akkor láthatjuk tisztán, ha vetünk egy pillantást az ószövetségi nép történetére. A próféták szavait hallva szinte megjelenik előttünk, ahogy a nép „bezárkózik” Isten és az emberek előtt. Isten emberei — tőlük telhetően — mindent megtettek azért, hogy ezt a bezártságot föloldják, de ez a vállalkozásuk halálra volt ítélve, mert a választott nép a törtvényekre és a hagyományokra hivatkozva állította, hogy ők jók. Nyilvánvaló önzésüket azzal mentették, hogy — mint az Isten népe — nem „keveredhetnek” bele a világba, nehogy „föloldódjanak” abban. Jézus szerint a helyzet éppen fordítva áll: ha képesek vagyunk Istennek tetsző jótetteket végbevinni, akkor azokból az emberek nemcsak fölismerik isteni kiválasztottságunkat, de még magasztalni is fogják Mennyei Atyánkat. Jézus erről a problémáról ad eligazítást a sóról mondott példabeszédében. A só tökéletesen föloldódik az ételben, egy lesz vele. Ám ezáltal nem veszíti el önmagát, hanem ízzé lesz. Következésképp csak az veszíti el önmagát, ami megszűnik. A halál tehát nem keserűvé, hanem egyenesen ízetlenné teszi az életet. Isten nélkül, az örök élet reménye nélkül mire is való az élet? Arra, hogy eltapossák. Júdás, folytatva atyái példáját, nem hajlandó „föloldódni”, nem képes elszánni magát, hogy Krisztus tanítását életté váltsa. A legfőbb akadály: tolvaj volt ő, kezdettől fogva. Nem Istent lopta meg. Saját magát. Önmagának kuporgatva nemhogy „ízzé”, de semmivé lett, olyanná, aki — maga az Úr mondja — jobb lett volna, ha meg sem születik. Az egészben az a legszomorúbb, hogy ő is arra született, hogy ne pusztán saját életét élje, hanem annak életét, aki minden élet értelme és célja. Rámutatva ezzel az élet „sójának” legnagyobb titkára: mindenki élete olyan, hogy az önzést a szeretettel legyőzve képes „föloldódni”, és ezzel a mennyei lakoma előízét adni. Bizony, Jézus tanítása szerint majd ott, a mennyei asztalt körülvéve döbbenünk rá arra, hogy Isten lakomája azért utánozhatatlan, mert mindenki íze — élete — benne van. Természetesen kivéve azokét, akik ízüket vesztették, akiket eltiport e világ fejedelme. fl-gj |
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
