Andris az állomáson

A buszvégállomás izgalmas látvány, de meg sem közelíti a pályaudvar üvegcsarnoka alatt elénk tárulót. Vonatok állnak készen, az üres vágányokra szerelvényeket tolnak, a mikrofonból állandóan új és új információk zúdulnak. „Azt hogy Temesvár, még nem hallottam.” Andris sok mindent nem hallott még, a Temesvár utótagja azonban felizgatja. „Igazi vár? Várunk otthon is van.” Tényleg. Autók és várak bőségben akadnak.

Megyünk a peronon. „Nézd, nagypapa, összeszedik a szemetet!” Persze, takarítják a vagonokat. „A mama is szokott takarítani – kis szünet után lemondó hangsúllyal —, ő nem szeret annyira.”

A kocsikból kocsikba igyekvő bácsin sem mutatkozik akkora lelkesedés, de a seprűje teljesen elbűvölő, tekintélyt kölcsönöz tevékenységének.

„Mi lenne, ha felszállnánk a vonatra, és elutaznánk?”

„És a mama?”

„Telefonálnánk, hogy ne aggódjon. Te majd vigyázol rám.” Megfogja a kezem, én olvadozom.

„Ha elutaznánk, sok mindent látnánk. Ugye érdekes volna? Elmennénk Szárszóra, megnéznénk a Balatont.”

„Itt is sok mindent láthatunk. Hát nem érdekesek a vonatok?”

„Érdekesek, de ha utazunk, az minyár más.” A minyár a mindjárt megfelelője, de Andris makacsul ragaszkodik a saját kiejtéséhez, s ezzel testvéreit is sikerült megfertőznie. Ha a mama rendrakásra inti őket, kórusban zendül a minyár.

„Megnéznénk a templomot. Láttad már, milyen szép lett? Ugye a Jézuska szívesebben lakik szép templomban, mint csúnyában?”

Andris e kérdése töprengésre késztet. És nem ez az egyetlen. A gyerekek gondolkodásmódja egészen egyszerű és életszerű. Ebbe a birodalomba a mi ravaszkodó felnőtt-eszünkkel nehéz viszszatalálni. Pedig érdemes, mert ez a világ tiszta és átlátható.

Ám a könyörtelen tények visszarántanak a valóságba. Üvöltő csoport közeledik. Egyforma zászlókat lobogtatnak. Andrisnak nem való kifejezésekkel tűzdelt dalocskákat zengenek. A jelek szerint meccsre utaznak, csapatukat lelkesíteni. S hogy maguk is lelkesebbek legyenek, leparkolnak a büfénél erőt gyűjteni. Beszédmódjuk egészen sajátos, a mondatok végén az írásjelet mindig ugyanaz a szó helyettesíti. Egy szó, amelyet az én gyerekkoromban szégyen volt kiejteni, de ma még a tömegtájékoztatás és az irodalom bizonyos berkeiben is bevettnek minősül.

Andris arcán rémület uralkodik el.

„Nagypapa, menjünk haza! Itt már nincs semmi érdekes.”

Ülünk a buszon. A vezető mögé szoktunk helyezkedni, hogy Andris is forgathassa képzeletbeli kormányát. Most azonban szorosan hozzám bújik, mint aki védelmet remél. Magamhoz ölelem, és szorongva gondolkodom. Vajon nem kap-e majd súlyos sebeket ettől a világtól?

Rónay László

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu