|
JelenporÚj mozgalom bontakozott ki az elmúlt években. Tagjai arról ismerhetők föl, hogy a buszon, a templomban a pad szélére ülnek. A dolog ezzel kezdődik. Nem telepszik beljebb, mert ott elveszne, a fal tövében senki — Isten se? — venné észre. Aki le akar ülni, az átbotladozik az illetőn. Mert az a világért sem csusszanna beljebb. Hogy milyen mozgalom lehet ez? Pártnak biztosan nem párt, szakszervezet sem lehet, sportcsapat sem, és a horgászegylet meg a nagymamaklub is kiesik. Kizárásos alapon: új lelkiségi mozgalom alakulásának szemtanúi vagyunk. * * * A kertek, ahol összefutnak, tágas, szabad térség terül el. Gyümölcsfák, veteményesek. Az év jó harmadában, ősztől tavaszig az egész belátható. Egyetlen épület áll a kerteket záró két utcasor között. Első pillantásra kápolnának látszik. Fehér falú, cserepes. Homlokzatán piros téglával kirakott boltíves nyílás. Csekély képzelőerővel és megfelelő távolságból kapunak nézheti az ember, s fölötte a széles kéményt toronynak. Szobám ablakából mindennap látom, s várom, mikor kapaszkodnak föl a szelíd domboldalon a zarándokok a kolbászokkal és a sonkákkal, mikor kunkorodik az égnek a füst, hogy a boldogult békásmegyeriek a mennyei csemegékhez egy kis hazait is szagolhassanak. Mert az a helyzet, hogy a szemrevaló épület nem kápolna, hanem füstölő. Úgy múlt el a disznóvágás-idény, hogy nem akadt látogatója egy sem. * * * A borostás, kockásinges ember kávézik az utcai büfé előtt. Sárga, műanyag füles bögréből, akkurátusan. Cigarettáját lassan, hosszan szívja, elnéz a zöldülni próbáló Kőhegy felé. Fürge kis kutya tűnik föl. Nyilván törzsvendég, aki megfelelő időközönként megvizsgálja, hogy mi maradt a hurkaevők után. S nem jött hiába, máris talált egy darabka kenyeret. A fekete orrocska szimatolja, hogy szinte kétszer ehesse meg: előbb belélegezve azokat a zsíros illatokat, melyek igazán csak így élvezhetők, mert mindössze a pecsenye közelsége és az emberszáj harapása folytán származtak át a kenyérbe. — Az anyád...! — A kockásingesnek a kávéja is kilöttyen, amint belerúg a kutyába, aztán a kenyérdarabkát a járdaszegélyhez kotorja. Két bakancsával szinte körülállja, s hosszasan káromkodik, hogy miféle kutyák vannak a világon. * * * Egyre kevesebb kultúrház foglalkozik olyasmivel, ami a dolga volna. Több helyen vándorárusok piacoznak silány portékákkal, kis kölykök pornót néznek az Interneten, a büfé játékautomatás kocsmává lett. Templomaink körül mind pezsgőbb az élet. A kongó plébániaépületek egérjárta szobáit egyre-másra festik, meszelik, klubokat nyitnak; Kolping és ifjúsági, nyugdíjas és cserkész, attól függően, hogy hol, milyen karizmája van a papnak, de még inkább az egyházközség tagjainak. Néhol naponta két-három program is zajlik; föl sem lehet sorolni, hogy hányféle téma kerül terítékre, s nem csupán fogyasztóilag, hanem cselekvően, hiszen a különböző csoportok működésének lényege éppen az, hogy tesznek valamit. A karitászt, a focit, a zenekart, a számítógépet, a bibliakört, a farsangi bál műsorát és a többit ki-ki maga csinálja, az egész közösségnek. Isten nagyobb dicsőségére. Mert valójában ez a kultúra: a közösség és a Szellem találkozása. Czakó Gábor |
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|