|
A szabadság ünnepeBonyolult valami ez a szabadság. Én még emlékszem a szabadság kötelező ünnepére, amikor azt kellett ünnepelni, hogy a felszabadulásnak hazudott újabb megszállása teljesedett be az országnak. És emlékszem arra is, hogy évtizedekig csak ehhez (és egy köztársaságnak nevezett véres anarchiához) kapcsolódóan lehetett megemlékezni 1848-49-ről. Pedig hát forradalom volt, meg szabadságharc — de lám, nem olyan egyszerű ez. Mert hát kiknek a forradalma, meg miféle szabadság? „Nem olyan egyszerű ez, kérem szépen” — dünnyögték, akik akkoriban ünnepeinkről és lehetőleg életünk egész menetéről határozni illetékesnek hitték magukat, akik történelmi tévedéseiért és hazugságaiért (rajtuk kívül) mindannyiunknak talán még sokáig fizetnünk kell. Tévedtek és hazudtak — de abban, hogy „bonyolult valami a szabadság” — igazuk volt. Ha netán elfelejtettem volna — hiszen ma annyiféle szabadság közepette élek: itt van mindjárt a sajtószabadság, amelyet máig nem sikerült elfogadhatóan megfogalmaznunk... —, március 25-én Esztergomban egy tizenéves fiatalember figyelmeztetett rá. Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén zarándoklatra jöttek össze az esztergomi bazilikában a Gyümölcsoltó Boldogasszony tiszteletére szentelt templomok híveinek képviselői és négy ferences iskola: a mohácsi Boldog Gizella — a budai Szent Angéla-iskola, valamint a szentendrei és az esztergomi ferences gimnázium növendékei és tanárai, zsúfolásig megtöltve az ország legnagyobb templomát. A diákság özönlött kifelé az ünnepi mise után, és egy vékony, szőke fiatalember a szabadságról magyarázott a társának. Láthatóan megérintette őt, amit odabent hallott. Pedig a bíboros főpásztor „csak” az ünnep lényegéről beszélt: hogy kétezer éve Mária személyében az ember igent mondott Istennek a megváltás művére. Szabadon elkötelezte magát. Ugyanezt tette ezer évvel később ezen a hegyen egy erős akaratú, övéiért felelősséget érző, István nevű férfi. Mindketten tudták, ki az, akinek a hívására felelniük kell. És szabadon mondtak igent, és szabadon vállalt hűséggel tartottak ki az emelkedett pillanatban kimondott igen mellett a hétköznapok sorában, korlátok, akadályok között is — mindvégig. Lehet, hogy ilyen egyszerű az a nagyon bonyolult valaminek látszó szabadság? Lehet, hogy erre a szabadságra volna igazán szükség — ma éppúgy, mint bármikor? A korlátok, akadályok döntögetése, az ellenük való ágálás helyett a korlátokon fölülemelkedő tekintetre? Az elköteleződés bátorságára és a kitartó hűségre? Ilyen egyszerű volna? Vagy csak megfogalmazni egyszerű, de valójában egy egész élet méltó feladata? Emberhez méltóan lehetne-e másként, mint szabadon odaadott szabadsággal? Ha ezt jelenti a templomból kifelé jövet oly lelkesen magyarázó fiatalember és a többi zarándok — de hát melyikünk nem zarándoka az életnek? — számára ez az ünnep, akkor azt mondhatjuk, március 25-e az emberhez méltó szabadság — nem kötelező, hanem szabad — ünnepe. Kipke Tamás |
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
