A Hajógyári-szigeten

A hosszú ideje tartó borús, ködös, szmoggal is terhelt napok után január 12-én végre kék ég és ragyogó napsütés fogadott. Reggel még fagypont körül lehetett a hőmérséklet, de az amúgy is elvékonyodott, letaposott hó már délelőtt olvadni kezdett. Az első madár, amelyet a vashídon áthaladva megpillantottam, egy vörösbegy volt. A bokrok alól már eltűnt a hó, a narancspiros mellű madár a nedves lombok között kutatott táplálék után. Amikor észrevettem, éppen felcsípett valamit. Mi lehetett, nem tudom, de jól nem lakott tőle, az bizonyos. Amikor közelebb értem, csillogó, éjfekete szemével rám pillantott, aztán alacsonyan repülve, halk "cik-cik" hangokkal egy másik bokorcsoport felé suhant. Valaki a napokban említette, hogy zsezséket látott a szigeten. Ez a madár ősszel a magas észak felől érkezik hozzánk. Egyes években csak néhány példányt látni, máskor inváziószerűen lepi el Közép-Európát. Kedvenc csemegéje a nyírfa termése, volt idő, amikor nyíri zsezsének hívták. A fehér törzsű fákból több csoport is van a szigeten, végigjártam valamennyit, de zsezsét sajnos nem találtam. Pedig szívesen megnéztem volna őket.

A Duna felé menet útba ejtettem azokat a juharfákat, ahol tél idején rendszeresen süvöltők tanyáznak. Ők nem hagytak cserben, fél tucat madarat láttam, köztük gyönyörű piros hímeket. Békésen morzsolgatták a termést, néha rövid füttyentésre emlékeztető hívogatójukat hallatták. Régóta idejárhatnak, mert a fák alatt a hó telítve volt a lehullatott termésszárnyakkal. Megálltam alattuk, mire néhány ággal odébbröppentek, de aztán, mintha ott sem lettem volna, tovább táplálkoztak. Valahol harkály kopogott, szarkák csörögtek, egy dolmányos varjú hangosan károgva repült át felettem. A folyóparti hatalmas nyárfák egyikén fakúsz araszolt felfelé. Apró szökkenésekkel kúszott egyre feljebb a törzsön, közben vékony csőrével a kéreg repedéseiben keresgélt. Amikor jó magasra ért, megállt, néhány pillanatig töprengeni látszott, aztán szinte leejtette magát, és a szomszédos fa törzsének legaljáról indult újra felfelé. A csuszka, egyedüli madárként Magyarországon, fejjel lefelé is tud szaladgálni a fák törzsén, a fakúsz és a harkályok erre képtelenek, mindig fölfelé haladnak.

A Duna felett kárókatonák repültek, de a vizen is láttam néhányat. Magasra emelt fejjel úsztak, aztán hirtelen alábuktak, és csak jóval távolabb bukkantak ismét a felszínre. A Duna egyébként meglehetősen üres volt. Hiányoztak a kontyos és barátrécék, a korábbi teleken mindig kis csapataikat figyelhettem meg ezen a folyószakaszon. Kerceréce is kevés volt, mindössze négyet láttam. Két pár úszott a folyó közepén, az egyik gácsér hevesen tette a szépet választottjának. Égnek tartott fejjel közeledett felé, megkerülte, de a tojó nem méltányolta a mutatványt, hátat fordított neki. Amikor pedig a gácsér tolakodóvá vált, egyszerűen eltűnt a víz alatt. A busa fejű, csőre tövén nagy, fehér foltot viselő madár tanácstalan arcot vágott, aztán, mit tehetett mást, gyorsan ő is alábukott. A parti fák ágain széncinegék tornásztak, egyikük, talán a napsugaraktól ihletetten, hangosan elkiáltotta magát: "nyitni-kék!".

Hiányoztak a tőkés récék is, de őket később, a sziget csúcsánál, a kis ág torkolatánál megtaláltam. Lehettek vagy hatvanan, és láthatóan nagyon jól érezték magukat. A gácsérok zöld feje csillogott a napsütésben, messzire szállt a tojók vidám "háp-háp"-ja, hárman pedig jóízűen fürödtek a hideg vízben. Tollaikat felborzolva mártogatták magukat, szárnyaikkal csapkodtak, csillogó vízcseppek ezrei repültek szerteszét. Január közepéhez képest valóban kellemes volt az idő, de nekem valahogy mégsem lett volna kedvem megfürödni.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu