Búbosbanka - háromszor

Az elsőt a kiskunsági nagy legelőt átszelő csatorna mentén pillantottam meg. Az éjszakai esőtől még kissé nedves földúton szaladt, néha megállt, hosszú, hajlott csőrével a talajt szondázta maga előtt, aztán továbbfutott. Mikor közelebb értem, felrepült, oldalt tért, és az út mentén álló nagy nyárfák egyikének kinyúló, száraz ágára ült. Tarka bóbitáját felmeresztve figyelt felém, megvárta, amíg elhaladok, aztán mögöttem újra az útra szállt. A búbosbankák szeretik ezt a földutat, ha erre járok, áprilistól kora őszig, majdnem mindig találkozom itt velük.

A zápor csak hajnal felé állhatott el, a keleti égbolton még látszottak a távolodó felhők, de a nap forrón sütött, a nehézkesen induló nyár végre kitett magáért. A csatornában kecskebékák brekegtek. Egyikük a békatutaj vízen úszó leveleire könyökölt, és hanghólyagjait felfújva bámult felém, de amikor közelebb értem, elhallgatott, és sietve a víz alá bukott. Egy másik, amelyik addig valahol a parton üldögélt, látványos csukafejessel tűnt el a csatorna lassan csordogáló vizében. Mindenütt szitakötők röpködtek, egyikük, mintha csak élénkpiros potrohát szerette volna megmutatni, előttem ült le egy nádszálra. Kicsit helyezkedett, széttárta csillogó szárnyait, és élvezettel süttette magát az egyre erősebben tűző napsugarakkal. Összetett, nagy szemével közben folyton a környezetét kémlelte, és amikor egy apró légy repült arra, habozás nélkül utána vetette magát. A szitakötők igazi rablólovagok. A kifejlett állatok a levegőben járőrözve vadásznak, a vízben fejlődő lárvák pedig odalent lesnek zsákmányra. Válogatás nélkül elkapnak mindent, csigákat, vízirovarokat, békalárvákat, kishalakat, ami csak a közelükbe kerül. Még ma is élénken emlékszem arra, amikor gyermekkoromban, a fentiekről mit sem tudva, frissen fogott pettyes gőtét tettem abba az akváriumba, ahol két jókora szitakötőlárvát tartottam. Másnap reggel aztán legnagyobb megdöbbenésemre csak a gőte lerágott csontvázát láttam a vízinövények között himbálózni.

A fűzfák felől búbosbanka kiáltását hallottam. A könynyen felismerhető "up-up-up" messzire elhallatszik, de az ágak között rejtőző madarat nem mindig könnyű megtalálni. Három fűzfa állt egymás mellett, a banka azok egyikén ült, de hiába vezettem végig a távcsövet az ágakon, nem sikerült megpillantanom. Talán a törzs takarta, de a búbosbanka feltűnő színei ellenére is hihetetlen módon képes beleolvadni környezetébe. Egy idő után fel is adtam, és mentem tovább. A csatorna másik oldalán, a végtelennek tűnő legelőn két kócsag állt, odébb bíbic csapongott, távol a szürke gulya legelt. A hosszú szarvú állatok alakja már erősen vibrált az egyre forróbb napsütésben. Valamivel később barna rétihéja bukkant fel, és szokása szerint alacsonyan repülve pásztázta a legelőt. Jöttére tucatnyi bíbic kelt fel, és hangos vészkiáltásokkal valamennyien nekiestek. Csapkodtak rá, és szidták, mint a bokrot. Nem véletlenül, mert a rétihéja a pockok és egerek mellett az apró bíbicfiókát is felkapja, ha megpillantja a fű között. A ragadozók azonban nem szeretik a feltűnést, és a rétihéja sem állta soká a bíbicek meszszire hangzó, lármás ostromát. Oldalt tért, aztán igyekezett minél gyorsabban eltűnni a helyszínről. Már jó messze járt, és a bíbicek is megnyugodtak, amikor búbosbanka repült át a legelő felett. A madár röptében a legszebb, engem mindig óriási trópusi pillangóra emlékeztet. Távcsővel követtem, úgy gyönyörködtem benne. Látták persze a bíbicek is, de ezúttal egyikük sem mozdult. Pontosan tudták, hogy a bóbitás madár csak a férgek és lótücskök számára jelent veszélyt, nekik és fiókáiknak nem kell tartaniuk tőle.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu