Média - etika

Szó és szószegés

A szó: teremtőerő.

Tudja a költő. Tudja, aki vádol. Akit megrágalmaztak, az is tudja.

Tudják az édesanyák. Látják: a szavakban miként ébredezik a szellem.

Létünk: megszólítottság.

Kultúránk - a teremtő ige kultúrája -, mint az éltető légkör, lebeg életadón az ember világa körül. Ez adja a lét opálos szépségét, ahogyan örvénylőn, kéken a földet öleli.

Mégis egy téves előítélet tartja fogva gondolkodásmódunkat. Eszerint a kultúra felépítmény volna. Luxuscikk, rátét, túlburjánzás. Mintha azt állítaná valaki: az atmoszféra dekoráció csupán. Szeszélyes káprázat a rögök bizonyossága körül.

Az emberiség a hűtlen kezelés vétkébe esett. Pazarlója lett a teremtő szavaknak: mester, aki szétzúz; tanító, aki bizonytalanságba taszít. A modern kultúra kezdeteit a nominalista viták jelentették. A szó erejében cselekvő ember helyét átvette a szó értékét elvitató; a prófétáét a farizeus; a küldetéstudat helyét a gőg, amelyet fennkölten hübrisznek kereszteltünk el, hátha erénynek látszik. A párizsi egyetemi viták óta a lényeg keresését a beszédről való beszéd foglalta el: a szövegautomatizmus, mint irodalmi műfaj kései képződménye csak egy évszázados folyamatnak. Íme: a relativitás gyakorlata.

És az értelmiség? Úgy tűnik, a folyamatok alakítását a megfigyelés objektív álláspontjára váltotta. Csakhogy a kultúrában a semleges kívülállás nem erény. A cél feladása. Mint amikor egy orvos csupán rögzíti és elemzi a betegség fázisait. Az értelmiség mára elhagyta őrhelyét, ahová tudása, felkészültsége állította. Az érinthetetlen felülemelkedés mítosza mögött, amelyet védelmére felhoz, közönséges cinizmus bújik meg. Az értelmiség a küldetés feladásával árulást követ el a kultúrával szemben. Az emberrel szemben, aki a kultúra által képes megfogalmazni helyét a világban.

"Az én bízik abban, hogy a Te elébe siet" - korszerűtlen elmélkedéseim közt felsóhajtok: ha Ferdinand Ebnert oktatnák a kulturális, tanári vagy bölcsészpályára készülő fiataloknak... De máig "a gyanú mesterei" a mérvadó tekintélyek az értelmiségiek képzésében. S nem csupán hárman vannak: Freud, Nietzsche és Marx sok jelentéktelen követője birtokol katedrát - a gyanú kismesterei...

Belegondolt már a kedves Olvasó, hogy mindazt a szennyet, amely médiánkból az emberiségre zúdul, diplomás emberek árasztják ránk? A kukucskálóműsorok szerkesztőinek Tolsztoj kötelező olvasmány volt! Akik a manipuláció új és hatékony módszereit kísérletezik ki mirajtunk, a meggyőzés évezredes iskolájának, Platónnak és Szókratésznek kincseit herdálják el az ember romlására! Ki az, aki szereti az embert, miközben üzenetekkel szól hozzá? Akinek médiát készít? A "fogyasztót"? Aki látni szeretne, és segítséget várna, támaszt a fény felé útjában?

Véletlen-e, hogy a szó erejét relativizáló bölcsész másodállásban reklámszlogeneket gyárt jó pénzért? Hogy a pszichológus, aki a médiában megjelenő példa ártatlan voltáról papol, öt perc múlva tanácsadóként segíti egy ügynökség hatékonyabb kommunikációs stratégiáját?

A szó az árulást is szolgálhatja, ha árulók hatalmába kerül. Teremtőereje végtelenül óvatos kezelést tesz szükségessé. Ha nem vigyáznak rá azok, akiknek ez lenne a dolguk, kártékony szándékú emberek kezébe kerül, fegyverré válik. Itt volna az ideje a szó közös áhítatának. Hogy védeni tudjuk, mint ahogyan védeni próbáljuk a légkört, amikor már látszanak a lyukak, amelyek kiégéssel fenyegetik a földet. A szó ózonlyukai évszázadokkal régebb óta itt keringenek körülöttünk. Ha a szavak óvó palástja, a kultúra végleg felfeslik, látnivaló lesz: az alatt, amit felépítménynek hittünk, nincs semmi. Az opálos csodapajzs: a kultúra szétfoszlása az emberlét utolsó pillanatát hozná.

Marton Árpád

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu