"A hang is a lélek része..."

Beszélgetés Giuseppe Giacominivel

Giacomini, a nagy olasz tenoristahagyomány jeles képviselője idén érkezett el pályafutásának negyvenedik jubileumához. A művész repertoárja Monteverdi Poppea megkoronázásának Nérójától Wagner Lohengrinjéig ível. Az elmúlt évtizedben legtöbbször Otello, Canio, Andrea Chénier, Alvaro, Cavaradossi, Kalaf és Sámson szerepét énekelte. Sötét színű, hatalmas erejű drámai tenorja kifinomult énektechnikával párosul, színészi játékát pedig mély átélés, a külsőségek mellőzése jellemzi. A mai sztárkultusz forgatagában Giacomini állócsillag, aki kortalan, örök érvényű, mert a maradandót közvetíti, maradandó színvonalon. Ha néhány szóban kellene összefoglalni művészetét: őszinteség - lélektől lélekig. A művésszel, aki a Bartók+Verismo Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon Giordano Fedorájának tenorfőszerepét alakította, az előadás után beszélgettünk, elsőként az énekművészet mai helyzetéről.

- Manapság elsősorban a haszon számít a koncertszervezőknél. Ez ellen nem háborgok, és nem irigyelem nálam elismertebb kollégáimat, de sajnos a sztárkultusz megöli az operát, mert a divatos megakoncertek a művészi érték rovására mennek. Ezek nagy hasznot hajtanak, de az ügynek, az operának inkább ártanak. Sokszor a technikai apparátus is megsemmisíti a klasszikus zene eredeti hangzásvilágát. Ezzel kapcsolatban van egy kellemetlen élményem: amikor 1988-ban a szöuli olimpia megnyitóján énekeltem egy hatalmas stadionban. A mikrofonok beállításával komoly problémák voltak, mivel a hangtechnikát könynyűzenére tervezték, és az operai énekhang ordításnak hallatszott. A komolyzene hangosításához nagyon felkészült szakemberek, specialisták kellenének. A technikusok gyakran úgy gondolják, újra kell teremteniük az énekes hangját, ahelyett, hogy egyszerűen és hűségesen próbálnák továbbadni annak minden árnyalatát, rezdülését.

Az úgynevezett rendezői színházzal, az operák külsőséges modernizálásával sem tudok egyetérteni. Nyitott vagyok a mű mondanivalóját tiszteletben tartó eredeti elképzelésekre, de az operajátszás által elviselhető határokat szigorúan tiszteletben tartom. Régebben felléptem modern produkciókban is, de nem éreztem bennük jól magamat, ezért ma már nem vállalok ilyen felkéréseket. Az operának meg kell adni a méltó kereteit. Kortárs operában sem énekeltem, mert az egyéniségemtől túlságosan távol áll. Mindig visszautasítottam azokat a szerepeket, amelyekkel nem tudtam azonosulni.

Hogyan emlékszik vissza 2002-es miskolci bemutatkozására, amikor Tokody Ilonával adott egy Puccini-operák részleteiből összeállított koncertet?

- Élénken él emlékezetemben ma is az a koncert, amely igen nagy meglepetés volt számomra. Azért is, mert Puccinit érzem a hozzám legközelebb álló zeneszerzőnek. 1987-ben a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon az Aidában is énekeltem Tokody Ilonával, akivel sok közös fellépésünk volt a világ számos pontján. Örültem, hogy Miskolcon is énekelhettem vele. Itt emelném ki, hogy első magyar színpadi partnerem Marton Éva volt, akivel most is különleges élmény volt együtt szerepelni a Fedorában. Már számos alkalommal énekeltünk együtt a világ nagy színpadain A végzet hatalma, a Tosca, a Turandot, az Andrea Chénier előadásain. Mindkét szopránnak nagy tisztelője vagyok. Csak azért van hiányérzetem, mert a próbák miatt nem tudtam megismerkedni a várossal, és más előadásokat is szívesen megnéztem volna.

Annak ellenére, hogy a Fedorát ritkán adják elő, Lorisz Ipanov szerepe fontos helyet foglal el az Ön pályafutásában...

- Nehéz ezt az operát megfelelő körülmények között előadni, mivel a főszerepekre hangban és színpadi egyéniségben megfelelő előadóművészeket kell találni. Szerencsére Miskolcon ez sikerült, s így újra átéltem eddigi nagyszerű élményt adó Fedora-előadásaimat. Nem túlzok, ha azt mondom, ez a fellépésem énekesi pályafutásom egyik csúcspontja. Az opera szövegét nehéz megérteni és megértetni, a realista, deklamáló énekstílus a közönség érettségét feltételezi. A beszéd érzelmi kifejezésén alapuló zenei szövet és a nagy dallamos frázisok a tragédia igazi kifejezési formái. A miskolci közönség jó befogadónak bizonyult, spontán kölcsönhatás jött létre közöttünk. Bevallom, sokszor megrendültem az előadás folyamán, amikor a főhős az édesanyja iránt érzett szeretetéről énekel, mivel tavaly, egy év leforgása alatt veszítettem el szüleimet. Ebben a nehéz időszakban elvonultam a színpadtól, mert úgy éreztem, nem egy énekes, hanem "csak egy lélek" vagyok.

Mint minden igazi nagy művészet, az Öné is az őszinte, megélt hiten alapul...

- Egész életemben kerestem a közvetlen kapcsolatot Istennel, csak sajnos soha nem lehetünk olyan közel hozzá, amennyire szeretnénk. Mindig csak közeledhetünk az isteni szférához, a tökéleteshez, ehhez a hit ismerete és gyakorlása segítséget adhat. Énekesi pályafutásomban is központi szerepet játszik a hit, bár én csak egy egyszerű "paraszti lélek" vagyok. Azt gondolom, a hang is a lélek része, melyet csak az igaz hit által lehet megmutatni a világnak. Számomra az éneklés ima az égiekhez. Megköszönöm a tehetséget és az egészséget, hogy még mindig a legnagyobb szerepeimet alakíthatom. Sohasem hagytam abba a tanulást, mindennap foglalkozom a hangommal és a szerepeimmel. Sokszor énekelek templomban, amikor csak egyedül vagyok. Ilyenkor még jobban érzem a Mindenható jelenlétét és a zene lényegét. Ez erőt ad az életemhez és a művészetemhez. Ezért tudok mind a mai napig énekelni...

Péterfi Nagy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu