Hangulatjelentés

Arcok

Egy konduktor, egy ügyvédnő és két költő ha összejön, kedélyes vasárnap este egy aquincumi garzonban, s már nagy duzzogva elnyammogták a szerény, négyfogásos vacsorácskát, ugyan mivel tölthetik az időt? Természetesen társasjátékkal.

Arcok - ez a neve ennek a vadonatúj játéknak, amely előkerül a duci kartondobozból. Tartozik hozzá egy játékmező, rajttól a célig harmincegynéhány lépéssel, és hat bábu. Legfőképpen pedig rengeteg fekete-fehér fénykép, átlagos férfiak, nők és állatok arcával. Az arcképekhez különféle tulajdonságokat kell társítani, s akinek ez a legpontosabban, a legnagyobb beleérzéssel sikerül, az lépkedhet előre a bábujával a cél felé. Például kirakjuk középre hat, név nélküli férfi arcképét, és meg kell mondani, vajon melyikük csalfa. Vagy erőszakos. Vagy pénzsóvár. Azután hat női arckép következik, és ki kell találni, melyikük lehet kacér. Vagy melyikükről a legkönnyebb elképzelni, hogy egy hullát rejteget a pincéjében. Olykor a bőség zavarával küszködünk, tekintve, hogy a megadott tulajdonság több archoz is nagyszerűen illik; máskor kínban vagyunk, mert egy szüntelenül kuncogó nőt kell választani, ám kivétel nélkül olyan savanyú arcok néznek ránk a fényképekről, hogy a hátunk is beleborsódzik.

E játék több szempontból is rendkívül tanulságos. Elsősorban jó alaposan az eszembe vési, milyen csodálatosan sokszínű, gazdag az emberi arc. Milyen sokféle tulajdonságról vall, hányféleképpen üzen. "Az arc a lélek tükre", hirdeti a bölcs mondás, és ez minden bizonnyal tökéletesen igaz. A pszichológia is világosan tudja ezt, és az úgynevezett Szondi-teszt éppen erre, az arcok üzenetének értelmezésére épül. Ha egy japán ember elveszíti az önbecsülését, ha nyilvánosan megszégyenül, arra a honfitársai azt mondják: "Elveszítette az arcát." Az ilyen szerencsétlenek régebben harakirit követtek el, mert a közfelfogás szerint csak így moshatták le a gyalázatukat. Kossuth-díjas költőnk, Bella István egyik kötetének pedig az a címe: Az arcom visszakérem. 1987-ben jelent meg, és alig három évvel később egy egész ország, a magyar társadalom visszakérte az arcát - a rendszerváltásnak csúfolt folyamat során.

A társasjáték másik nagy tanulságát az állatok szolgáltatják. Talán feltűnt, hogy két bekezdéssel előbb azt írtam: "állatok arcával". Azt hinnénk, amúgy nem is teljesen alaptalanul, hogy arca kizárólag az embernek lehet - az állatoknak pofájuk van. Ám ezek az állati portrék (különösen így, az emberi arcok közé keverve) rádöbbentenek, hogy bizonyos állatok esetében nagyon is indokolt arcról beszélni. Olyan egyéniségek akadnak közöttük, olyan beszédes vonások, hogy szinte megszólalnak, és azt mondják: "Szervusz, én egy nagy zsivány vagyok!" Vagy: "Most fáj a fejem, ne zavarj!" Vagy: "Rémesen hiú vagyok!" Egyszóval az állat is csak ember, vagy valami hasonló.

A játék nyertese, az ügyvédnő egyébként azt mondja, hogy nem csupán az arc lehet ilyen beszédes, de az emberi szempár is. Bizony, a szem legalább annyira a lélek tükre.

A második helyezett konduktor érdekes felvetést tesz: személyünkben itt most négy fehér ember játszott, és a fényképeken kizárólag az európai rasszhoz tartozó arcokat láttunk. Lehetséges, hogy egy afrikai vagy ázsiai ember egészen mást olvasna ki ezekből az arcokból? Az ügyvédnő azonnal felel: nem, ők is nagyjából azt olvasnák ki, amit mi. Az emberi arc egyetemes, nem ismer bőrszínt, elveti a rasszizmust. Egy New York-i falfirka jut eszembe: "Kifordítva mindenki rózsaszínű."

Zsille Gábor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu