Hangoskodó harkályfiókák

A nagy fakopáncs a leggyakoribb hazai harkályfaj, lombos és tűlevelű erdőkben, a folyókat kísérő galériaerdőkben, parkokban, kertekben mindenütt előfordul. A fa törzsébe fáradságos munkával készített odúban költ, ott neveli általában öt-hét fiókáját. A kicsinyek az odú mélyén meglehetős biztonságban vannak, és talán ez okozza, hogy nem tesznek lakatot a csőrükre, szinte folyamatosan hallatják ciripelő hangjukat. A fiókás harkályodú ezért már messziről feltűnik. Nemrég a Népligetben járva hallottam meg a jól ismert hangokat. Az odút nem volt nehéz megtalálni, talán tíz méter magasan sötétlett, és az egyik öreg madár éppen akkor bújt ki belőle. Körülpillantott, aztán elrúgta magát, és hullámvonalban repült el a fák között. A közelben pad állt, leültem rá, hogy egy ideig figyeljem az etetést. A parkok nagy előnye, hogy a madarak megszokták az állandó emberi jelenlétet, és ha nem megyünk túl közel hozzájuk, és nem nézzük őket nagyon feltűnően, nem zavartatják magukat, természetesen viselkednek. A nagy fakopáncsfiókák körülbelül három hetet töltenek az odúban. Ezek még kisebbek lehettek, mert később, amikor már tollasak, az etető madár nem bújik az üregbe, hanem annak szájában adja át a hozott falatokat. A táplálékot - hernyókat, pókokat, bogarakat, lószúnyogokat, különböző hártyásszárnyú rovarokat - a közelben, egy ötven-száz méteres körön belül gyűjtik.

Talán három percet kellett várnom, amíg az egyik madár, a piros tarkófoltot viselő hím megérkezett. Azt, hogy mit hozott a csőrében, még távcsővel sem tudtam pontosan kivenni, egy zöld színű hernyót véltem látni, néhány hosszan kilógó vékony rovarlábról pedig arra következtettem, hogy lószúnyog is lehetett az "élelmiszercsomagban". Amint a madár az odúhoz szállt és a bejárat elsötétedett, a "cirr-cirr" hangok felerősödtek, a kicsinyek odabent pontosan tudták, mit jelent a hirtelen támadt sötétség. A madár óvatosan körülnézett, közben rám is vetett egy pillantást, de a padon gyakran üldögélhetnek, mert nem törődött velem, és habozás nélkül eltűnt az üregben. Elég soká volt bent, megvárta, amíg a soros fióka ürít, mert fehéres gombóccal a csőrében jelent meg és repült el a Planetárium irányába. Az ürüléket néhány méter után elejtette, ott már nem válhatott a fiókák árulójává. Kisvártatva megérkezett a tojó is. Nem szállt egyenesen az odúhoz, először a szomszéd fa törzsére ült, majd néhány métert kúszott felfelé. A fiókák az üreg mélyén mintha csak megérezték volna, hogy a közelben van, még hangosabban ciripeltek. Ezt hallva a tojó az odúhoz röppent, és még ugyanazzal a lendülettel be is bújt. Néhány másodperc múlva újra megjelent, ő is ürüléket tartott a csőrében, amit párjához hasonlóan röptében ejtett a fű közé.

Megvártam még néhány etetést, de csak a hímet láttam, párja nem mutatkozott. Azt már korábban is megfigyeltem, hogy a tojók többnyire ritkábban etetnek. A kicsinyek azonban így sem éheznek. Irodalmi adatok szerint a nagy fakopáncspárok naponta akár huszonöt alkalommal is hoznak eleséget az odúhoz. Az etetések közti szünetekben a fülemülék csattogásában, a sárgarigó "huncut a bíró" flótájában és a barátkák csengő énekében gyönyörködtem. Búgtak az örvös galambok, a folyamatos kísérőzenét a szünet nélkül ciripelő harkályfiókák adták. Már elfelé készülődtem, amikor csuszka szállt arra a fára, ahol az odú volt. Mit sem sejtve kutatott a kéreg repedéseiben, amikor a harkály megérkezett. Felháborodva vette észre az idegent, és nyomban mellé röppent. A csuszka pedig, bár valószínűleg fogalma sem volt róla, mit vétett, nem várta meg, hogy hegyes csőrével fejbekólintsa, hanem még idejében elmenekült.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu