Hangulatjelentés

Temetés

Bella István végső útja Budán, a Farkasréti temetőben. Hatvanhat évet élt, idő előtt távozott, mint annyi más nagyságunk. Ki tud róla, ki gyújt gyertyát érte? Egyáltalán, micsoda dolog ez: meghal egy Kossuth-díjas költő, mai irodalmunk egyik legjelentősebb szerzője, és egyetlen televíziós híradóban sem tesznek róla említést. A jelenlegi magyar közéletben nincs hírértéke.

A valódi kitüntetést viszont az jelenti, hogy több százan álljuk körül a ravatalt. Jelenits István piarista szerzetes, Pilinszky János volt barátja végzi a szertartást. Gyászbeszédet a korábbi krakkói magyar főkonzul, Kovács István mond. Az elhunyt szülőfalujából, Sárkeresztúrról is érkezett küldöttség, egy cserép anyaföldet hoztak magukkal. A sírhant mellé kerül. Nagyon sok pályatárs jelen van, és a budapesti Lengyel Intézet is képviselteti magát, ugyanis Bella István a lengyel irodalom fordítója is volt. Csak a média részéről nem jött el senki, egyetlen kamera vagy mikrofon sem jutott.

Legszívesebben talpig fehérben jöttem volna. Hiszen végtére is a költészet halhatatlanságáról van szó, és arról, hogy Bella István itt marad, elevenen. Ahogy Az arcom viszszakérem című versében írja, a nyolcvanas évek közepéről: Igen: az arcom porból, hamuból. / Igen: hamu és por a fényem. / De ha már visszahazudol / a földbe, az arcom visszakérem, / Ocsmány Halál, s visszaadom / annak, aki lobogni voltam: / s élek zászló-fiatalon, / a halálból örökre kiholtan. Hát ezt ünnepeljük ma, Bella István zászló-fiatalságának kezdetét.

Irigylésre méltóan tudott bánni az anyanyelvvel. Megszelídültek keze alatt a szavak, kezesen hajladoztak. ...csak a télláncolt virágok kihűlő teste hagyott valami fagymaszat írást maga után... - ilyen mondatokat vetett papírra. Meg még ilyet is: Hol az a pitypang-rebegésű szemhéj, / az a gyermekláncfűvirág-látás?

De a megfeszített Krisztusról is gyönyörűen verselt: Középütt / keresztről leszállt / Krisztus király / a pásztor. / Két karja összezárva / a mellén. / Magában áll. / Majd karját kitárja, / mintha fölszállna, / s az lenne a szárnya. / Önmaga árnya / lesz majd a keresztje. / Fölröppenésére szegezve / magasodik a tájba. / De még nincs este.

1997-ben azt írta nekem egyik kötete belső címlapjára, dedikációként: "Jó utat kívánva szeretettel, barátsággal." Csakugyan ott állt irodalmi utam kezdeténél, akár a kikötő parancsnoka egy hajó kifutásakor: a Magyar Napló szerkesztőjeként ő közölt tőlem először verset országos folyóiratban, éppen tíz esztendeje.

Abban többé-kevésbé minden irodalmár egyetért, hogy az elmúlt húsz évet számítva Bella István a legjobb öt költőnk egyike volt. Gyászjelentésére egy négysoros költeménye került, a Virágvers: Hogy meghalok, hát meghalok! / De hogy a Föld, a Fény, / s a Világ is... hát akkor, / Virág, mért éltem én?!

A szertartást követően, a temető kapujában ér a hír: másik Kossuth-díjas költőnk, a francia irodalom áldozatos fordítója, a nyolcvanhat esztendős Somlyó György is meghalt. Úgy tetszik, a halálra ítéltek menetoszlopában vonulunk, és olykor itt, máskor ott lekaszabolják valamelyikünket. Ahogy Bella írja: Bizony, az volna jó, / hullani, akár a hó, / esőkkel egy alomban / lengedezni a lombban. / (...) Csak lógálnánk a lábunk, / nyár sütné a hátunk. / Nem mennénk esteledni, / nem halna meg semmi, senki.

Isten Veled, István - Isten veled, György!

Zsille Gábor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu