|
|
Média és etika Sajtó, szabadság Ami nincs a tudatban, az nem létezik - állítja Kant. Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell - mondja Wittgenstein. Amiről nem beszélünk, az nincs - mondja a sajtó. Az van, amit én mondok - mondja a diktátor. Utóbbi kettő: ugyanaz, megfordítva! A sajtó azt tette alapelvvé, amit a diktátoroktól szoktunk hallani. Milyen nagy harcot vívott az emberiség az igazság kimondásának jogáért! Csakhogy a megvívott csaták olykor értelmüket vesztik a győzelem pillanatában. A megszerzett jogok kevésbé értékesek, a meghódított ideál valahogy kevésbé kedves sok esetben. Még a vallásszabadság is - boldogult Lotz professzor mondogatta, hogy az egyháznak mindig jót tett egy kis egyházüldözés. (Ő joggal mondhatta, kiállta a próbát.) "Már mindent merek, de nincs értelme semminek sem." József Attila, mint mindig, a kor lényegére tapint. A sajtó, a nyilvánosság, amely az ember ember általi elnyomása ellen viselt küzdelemben tett szert erejére, ellenség híján megfeledkezett küldetéséről. Julien Benda még konkrét politikai sakktáblamezőkön tudta kijelölni az írástudók felelősségét. Mára a média önmagát tette meg mércévé. A sajtószabadság kivívásakor, a nyilvánosság jogaiért folyó küzdelemben jól körülírható célokat lehetett megfogalmazni. Hogy elmondhassuk azt, aminek tudása feltétele a szabadságnak. A pluralizmus korában, amikor a média hatalmi ággá tette magát, nehezen túlbecsülhető szükség volna az egyetemes célok megfogalmazására. A sajtószabadság mára adott. Manapság másféle veszélyek ólálkodnak az ember és a társadalom szabadságjogai körül, és gyakran éppen a szabadságát eltékozló sajtó térfeléről. Elég egy szempillantást vetni a napi termésre. Elvben mindenki mondhat, leírhat, vizionálhat mindenfélét. Csakhogy: a közlés parttalan szabadsága nem kedvez-e az ember legalantasabb ösztöneinek? A cenzor kezét a regnáló hatalom érdeke vezette. De ki áll őrt manapság az egyetemes értékek, a humánum, a közjó védelmében? Nem kézenfekvő-e, hogy a cenzúra fölszámolása révén felszabadult emberi közlés másféle, emberhez méltó kontrollra szorul? Ma, amikor egyetlen ember véleménye másodpercek alatt milliók gondolkodását képes befolyásolni, nem volna-e szükség a közlés társadalmi szabályozására? Valaha egyetlen könyv évekig tartó másolás útján jutott el egypár újabb olvasó asztalára. Ma egy sebtében megfogalmazott SMS percek alatt ott van ezrek gondolatai közt. Hajdan volt idő egy gondolat megfontolására. Ma megkíméljük magunkat a fontolgatástól, és ösztöneinkre ható üzenetek indítására cselekszünk. Régen a közlés jogáért kellett küzdenie az emberiségnek. Ma itt az ideje védelmünkbe venni a közlés bálványozott, ám valójában démoni hatalmával szemben az emberiség jogait. Itt az ideje egy aszketikus médiahasználatnak. Szükség volna egy bölcs, az emberi személy jogait a maguk teljessége szerint figyelembe vevő antropológiára. Egyezményes elvekre a tekintetben, mi szolgálja az élet javát, és mi van az ember romlására. Ki kellene mondani végre, hogy a szólás szabadsága csak egyike az embert megillető jogoknak: egy magasabb rendű emberi jogból nyeri értelmét. (Amelyet nem volna szabad elárulnia - ahogyan milliószám teszi meg mediatizált világunkban.) Ez a magasabb rendű jog pedig az embernek az igazsághoz való egyetemes joga. Minden embernek. És mindüknek az abszolút Igazság megismeréséhez. Korunk embere visszakérdez, Pilátussal szólván: de mi az igazság? A véleményformáló médiának erre kell választ adnia, mert ha nem teszi, árulást követ el milliókkal szemben. Ha büszke arra, hogy hatalmi ág szerepébe lépett, a közjó megfogalmazásának társadalmi felelőssége alól sem vonhatja ki magát. A sajtószabadság elnyerésének pillanatában a média visszavonhatatlanul kilépett a kívülálló kritikus szerepéből. Nincsenek többé elkülönült felelősségi körök. Annak, aki a kommunikáció eszközeit tartja kezében, a communio jövője van a kezében. Az írástudó felelőssége egyetemes. Arányos a megszólalás mértékével. SMS-enként úgy hatmilliárdszoros. Marton Árpád
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
| ||||||