|
|
Kétség, harc és megtisztulás Parsifal a Művészetek Palotájában "Az első felvonás a tudatlanság. Az őskáosz. Fekete. A második a kérdések és döntések felvonása: kétség, ingadozás, fekete és fehér. A harc még nem dőlt el, fordulhat jóra, rosszra. Parsifal az ellentétes erők játékszere... A harmadik felvonás a megtisztulás, a bolyongás. Böjt. Fehér... A legfontosabbat, Parsifal vándorútját Wagner csak sejteti. Az önmagára ébredés, az emberré válás útja ez, az út, amelyen mindenki csak egymaga járhat. Az út célja Titok." Szemerédy Alexandrának és Parditka Magdolnának, a Parsifal félig szcenírozott előadása két ifjú színpadra álmodójának a műsorfüzetből idézett gondolataival foglalható öszsze mindaz, amit a budapesti közönség egy nagyszerű koncert keretében láthatott. Mert nemcsak kimagasló zenei, hanem teljes értékű színházi élmény részesei is voltak azok, akik Richard Wagner utolsó remekművének előadását végigülték a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. A díszletek nélküli, kezdetben fekete drapériával borított, majd a mű végére "megtisztuló", fehéren felfénylő pódiumon a "szent ünnepi játék" szólistái estélyi ruhában, frakkban, szmokingban léptek fel. A néhány szimbolikus tárggyal, visszafogott, lényegre törő színészi játékkal, kifejező gesztusokkal, jól "időzített" fényeffektusokkal élő rendezés megmutatta: a Művészetek Palotájában szép jövője lehet a tervezett Budapesti Wagner-napoknak. (2007 júniusában A Rajna kincsét és A walkürt, egy évvel később pedig a teljes Ring-tetralógiát mutatják be itt.) A "külsőség" azonban hiábavaló lett volna a fennkölt zenedrámához méltó énekesgárda nélkül. Az est magyar sztárja, Németh Judit bizonyította, miért számítanak rá Wagner színházában, a Bayreuth-i Ünnepi Játékokon is. A finn Matti Salminen a világ nagy operaszínpadain, fesztiváljain csiszolta szikrázó gyémánttá Gurnemanz-alakítását. Lehengerlő volt az ifjú lengyel basszbariton, Tomasz Konieczny érzelmeket mozgató, a szó jó értelmében bombasztikus Amfortasa. Günter von Kannen ugyancsak kiváló hangi diszpozícióban, a szerep lényegét érintve, "vicsorgás nélkül" közvetítette Klingsor sátániságában is "gyámoltalan" figuráját. A címszerepet korunk egyik legnevesebb Wagner-tenorja, Christian Franz énekelte nagyszerűen, jóllehet egy pillanatra sem tudta elhomályosítani a legendás pályatárs, Plácido Domingo testre szabott, mély Parsifal-értelmezését. Bizonyára sokakban megmarad az eredeti wagneri elgondolás szerint három szinten elhelyezett énekkar akusztikus élménye is, akárcsak a Magyar Rádió - Nemzeti Énekkarral kiegészült - Fischer Ádám karmester irányította zenei együtteseinek remek teljesítménye. A hatalmas szakmai és közönségsikernek van egy elgondolkodtató vonatkozása. A meghatóan hálás visszajelzések azt mutatják, a budapesti közönség már leszokott (mert leszoktatták) a nemzetközi rangú operaprodukciókról, pedig e színvonalnak "természetesnek" kellene lennie egy európai fővárosban. Annál is inkább, mert ez a műfaj csak így működik. Pallós
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
| ||||||