Béke és erő

Barátaink mesélik, hogy...

Német nyelvterületen töltöttünk néhány napot. Ott ért bennünket a vasárnap is, elmentünk hát a kisváros szépen látogatott, de azért zsúfoltnak nem mondható templomába. Családias hangulat fogadott bennünket, s úgy tűnt, nagyjából mindenki ismer mindenkit; így hát hamar nyilvánvalóvá vált, hogy vendégek vagyunk. Magunkra vontuk a figyelmet ezzel is, no meg azzal is, ahogyan a három kisgyerekkel bemasíroztunk. A két nagyobb az itthon megszokott módon beperdült a templomkapun, és próbálta felmérni a helyzetet, a legkisebb pedig a babakocsiban hevert. Még nem aludt, de reménykedtünk.

Találtunk egy olyan padot, amelyikbe még épp befértünk. Elhelyezkedtünk, magunk mellé húztuk a babakocsit is. A gyerekeknek megpróbáltuk elmagyarázni, hogy egy kukkot sem fognak érteni abból, amit a pap bácsi mond, de ettől még fontos, hogy rendesen viselkedjenek. Nem is volt rájuk semmi panasz: ahhoz képest angyalok voltak. Egy kis kukackodás, némi leszállok-felülök-vegyélölbe-tegyélle, de ettől eltekintve csak olykor-olykor kellett csendre inteni őket vagy szigorúbban rájuk nézni. A misés könyveket is szépen nézegették, mindkettő csak egyszer ejtette le. A pénzdarabokat is. A kicsi is csak a mise közepén nyekkent, akkor ráztuk kicsit, hol visszaaludt, hol megint felneszelt. Egyszóval: elevenek voltak, de elviselhetők.

Elérkezett a miatyánk ideje. (A gyerekek pontosan tudják: innentől kezdve már csak egy térdelés, egy sorban állás, és mehetünk haza.) A kiengesztelődéskor megfordultam: egy idősebb házaspár mosolygott ránk. A férfi kéznyújtáskor így szólt: "Friede." Majd a gyerekekre nézett és hozzátette: "Und Kraft."

Te jó ég, rémültem meg egy pillanatra, hát úgy nézünk ki, mint akik híján vannak az erőnek? A férfi mosolygásából azonban kiderült, hogy nem az "ezekamaifiatalok" típusú idős ember, hanem rajta keresztül az egész templomközösség bátorítása szólított meg bennünket.

Néhány nap után hazaértünk Magyarországra, és belezuhantunk az itthoni közállapotok valóságába. Három gyerekünkkel, szűkülő lehetőségeinkkel, romló kilátásainkkal mi másra lenne szükségünk?

...mesélik barátaink. Én sem kívánhatok mást manapság: belső békét és lelkierőt. Nagy szükségünk van mindkettőre.

Balázs István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu