A muzsikához

Ha lehullnak is az évek, mint őszi levelek, újulásban a zsenge-zöldek reményeket ébresztenek, s túl az életkoron egy csöndes ösvény még tovább vezet, ahol meglelhető - álmok édenében az ifjúság: "A csermely habja egy friss földi éden / illatait lebegtette a fűben; / néma források nyugalmas vizében / virágok társalkodtak kék derűben". Lefelé a kövek némasága közt a bérci magasról, hold szőtte körbe a hegyoldalt. Ramón del Valle-Inclán, a hetven éve elhunyt spanyol költő sorai régi emlékeimből kísérnek hazáig, hol a kiskertben tulipánok nyílnak, és bontja virágát a labdarózsa.

Ezen az estén a zene csalt ki a magányba, a muzsika, mely mindig a legtöbb vigasz, öszszecsengése a léleknek és tárgyak lényegének, hogy kimondhatók legyenek. Átjárja valamennyit a dallam illata, s bár tovarebben - mint esti fészkét kereső madár -, nyomait kéregre rajzolja, amely eltörölhetetlen: halhatatlan védelem...

Hogy lehet a muzsikához szólni? Hogyan lehet megszólítani? Talán mint a fákat, virágokat. Vagy a fehérlő köveket lefelé az úton, és közben dúdolni azt az egyetlen dallamot, amit ki tudja, mikor tanul meg az ember: gyermekként, ifjúként vagy már az élet javában, s többé már nem változik. Gyakorta leírom mostanában: fent és lent csak egyetlen az ének. Ez ugyanaz a megtanult hangsor, mely mint folyó kísér. Valójában Schubert Der Strommját hallgattam, A folyamot: "Lázongva zúdul életem, / Tajtékot vet, szökik, bukik, / Tombol fenn, száguld újra lenn, / Váltja vadul hegy-íveit. / S csendes völgyet, zöld réteket / Némán szel át, megszelídülve, / Nyugodt világ után eped, / Hogy békességén felüdülne."

Hol van már a lázadás, a száguldás, biedermeier formájában sem igaz, ám valóság a rét, a völgy, a csermely habja, az egyesülés a természet szívével, amelyből kihangzik a muzsika üzenete.

Schubert még így hallotta 1817-ben: "Művészete édes-szép panaszoknak, / néma, sötét kín zengő éneke, / játszó gyermek, ki gyakran szebb napoknak / szirmát szórja énünk mélyeire: / ha te nem vagy, lényem rég összeroskad, / dallá egybecsendül, / a súlyos bánat szárnyra kap... s megenyhül." Manapság csupán a múlt beszélhet ekként, a költészet másként koldul: szépet és vigasztalót. Mégis örök rejtélyében a hozzá költött muzsika túlontúli lényege semmit sem veszít barátságából, nyugtató forrásából, mely csobog szüntelen...

Istenhez szorosan kapcsolódó egyetlen dallam, ember éneke a kegyelemmel adatott, hogy mentsen, és beborítson fájdalmakat, sebeket...

A napokban Mozart különös Ave Mariáját hallottam, kórus hangján. 1788-ban keltezett, a zeneköltő halála előtt három esztendővel. Szinte már a másik tájakon születtek a harmóniák, a kánonszerűen következő szólamsorok, fenn a csillagok közt - csillagfonalként a gyönyörű anyai főnek.

Már csak az Ave verum következhetett, meg a Requiem - befejezetlenül. Az Anyától, a Szűztől született test a halálban találta meg győzedelmét.

Élet-muzsika, te szent, ezt hirdesd a széteső világnak, s az esti úton járónak, aki keresi - egyre a Paradicsom rózsáját, amíg a holdfény fehér köveket simogat.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu