 |
 |
 |
 |
2006.05.07
|
Megjelent
a Testvérek májusi száma! |
 |
|
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
||||||
|
|
|
Az éltető víz... Magyar papok szentföldi zarándoklata Huszonhárom magyar pap és két világi (köztük e sorok írója) Mayer Mihály pécsi püspök vezetésével március 29. és április 5. között nyolcnapos zarándok-, illetve tanulmányutat tett a Szentföldön. A legjobb - legalábbis a hívő lélek számára talán legfogékonyabb - időben, a nagyböjt végén. Végigjártuk a keresztények számára szent helyeket, de természetesen számos ószövetségi helyszínen is megfordultunk, elsősorban olyanokon, amelyeknek erős újszövetségi vonatkozásai is vannak - és közben láttunk valamit a mai Izrael mindennapjaiból is.
A zarándok egészen másként érzi magát a sokszor pusztított Szentföldön, mint például Rómában. A viharzó történelem következtében itt lényegesen kevesebb a hitelesnek tekinthető tárgyi emlék. Jézus tudományosan is hitelesítettnek tekinthető, pontosan körülrajzolható nyomai helyett inkább a benne való hit nyomaival, hiteles emlékeivel találkozik a zarándok kétezer év múltával a Szentföldön. Azon a földön, amelyet - "érkezési sorrendben" - zsidók, keresztények és mohamedánok tartanak a maguk szent földjének. De a szentséget ki lehet-e sajátítani? Hányatott történelme mintha nemmel válaszolna a kérdésre. És azzal a vágyakozással, amelyre a zsidók szava a salom, az araboké a szálem, amely mifelénk pedig úgy hangzik: béke.
"Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj" - illetve ez is. A tenger felől repülőgépen érkező zarándok kies zöld ligeteket és sivatagos területeket egyaránt lát - s az idegenvezetőtől hamarosan megtudja, hogy mindeddig félreértésben élt, mikor a "tejjel-mézzel folyó Kánaán" kifejezés hallatán a bőség országára gondolt. Az e földön hazára lelt zsidók ugyanis többnyire kietlen sivatagot találtak: ahol a végtelen pusztaságban is megélő kecske adja a tejet és a sivatagi vadméh a mézet. Ami zöldet látunk, annak túlnyomó része az utóbbi évtizedek kemény munkájának eredménye - magyarázza idegenvezetőnk. A városokban mindenütt vékony cső vezet a fák tövéhez - hinnünk kell kalauzunknak.
Az éltető vizek ezen a tájon döntő mértékben a Genezáreti-tóból érkeznek. A fél balatonnyi méretű, a tenger szintje alatt 292 méter mélyen fekvő tó (amelyet neveznek Tiberias tavának, Kineret-tónak vagy Galileai-tengernek is) partján hatalmas szivattyúk működnek, amelyek a környező hegyek tetején kialakított tározókba nyomják fel a vizet, amelyet aztán elvezetnek a közeli városokba, sőt a Negev-sivatagba is.
Nekünk, keresztényeknek a Genezáreti-tó a szó átvitt értelmében is az élő vizek forrása - hiszen ezen a környéken kezdte nyilvános működését Jézus. A tó fölött, a lankás domboldalon, gyönyörű pálmafák között álló 1937-ben épült templomot ferences nővérek gondozzák. Ez a Nyolc boldogság hegye, ahol a hegyi beszéd elhangzott.
A szentföldi zarándoklatra készülve az ember többször hallja: ne azt firtasd, biztos-e, hogy pontosan itt történt-e, ami történt, vagy száz méterrel, két kilométerrel arrébb, hanem arra gondolj, ami történt - akkor, közel kétezer éve, itt valahol... Idegenvezetőnk azonban - aki az Ószövetséghez hasonlóan nagyon jól ismeri az Újtestamentumot is (pedig vallásos zsidóként számára ez utóbbi nem számít szent könyvnek) - megragad minden lehetséges alkalmat az evangéliumból ismert történések pontos helymeghatározásra. Itt például mutatja azt a pontot, ahol Jézus helyet foglalhatott: ha onnan beszél valaki, akkor hatalmas körben hallható a hangja, a dombok úgy hajlanak össze, mint valami természet adta amfiteátrum, itt valóban több ezer ember hallgathatta a Mestert. Tehát a hegyi beszédnek valóban itt kellett elhangoznia. A stílusosan nyolcszög alaprajzú templomban misét mondanak a zarándok papok, az oltár mögött talán a legszebb oltárképek egyike: egy ablak, amelyen a tájra, a tóra látni. A mise után sétálgatunk a napsütésben a templom körül, nézem a társakat, ők is mintha fülelnének, hátha halljuk - kintről?, bentről? - a hangot, hogy boldogok a lélekben szegények... Alig néhány kilométernyire van innen a Kenyérszaporítás temploma, azon a helyen, ahol az öt kenyérrel és a két hallal Jézus jóllakatta a tömeget. Azon a helyen? Az biztos, hogy a IV. század óta így tartják számon: akkor épült itt az első templom. Ez alig száz évig állt, a helyén épült következő viszont az 1980-as évekig - igaz, már erősen roskadozva - ekkor építették ezt, amelynek falai között járunk, az előző pontos másaként. A halakat és a kenyereket, valamint más keresztény szimbólumokat ábrázoló mozaikpadló-részletek több mint ezerötszáz évesek, valószínűleg egyiptomi mesterek alkotásai. Szent Ilona, Nagy Konstantin római császár édesanyja tekinthető az első ismert szentföldi zarándoknak. A keresztény hitre tért asszony 327-ben Eusebius caesareai püspök kíséretében látogatta végig Jézus életének színhelyeit - amelyekről akkor még tudott az élő emlékezet -, sok helyen kápolnát építtetett, így jelölve meg a szent helyeket a későbbi századok zarándokai számára. Az ő lábnyomaiba lépve baktatunk tehát mi is - Jézus útját követve. Lent, egészen a tóparton újabb szent hely: a fekete bazaltból alig hetven éve - a keresztesek által emelt templom helyén - épült, és azt mondhatnánk, hogy a pápaság születésének állít emléket. A vízhez legutóbb, több mint kétezer éves lépcsők maradványai mutatják: halászkikötő volt itt, ahol Péter és társai oly gyakran megfordulhattak. A templomon belül látható sziklát "mensa Christinek", vagyis Krisztus asztalának nevezik: a hagyomány szerint itt evett együtt a Feltámadott a tanítványokkal, majd itt kérdezett rá háromszor is Péter szeretetére, mielőtt rábízta volna a főhatalmat: "Legeltesd bárányaimat." A tóparton egy modern szobor ábrázolja a jelenetet, a templom falán pedig mozaikkép emlékeztet rá, hogy 1964-ben, egyháztörténelmi jelentőségű szentföldi zarándoklata során VI. Pál pápa is járt itt. Jézus korában Kafarnaum (Kapernaum) volt a legjelentősebb tóparti település, mintegy húszezer lakosa lehetett. Itt lakott Péter, az ő házában vendégeskedett Jézus - az egykori ház vélt maradványai fölött hatalmas, modern templom emelkedik. A közelben álló hajdani zsinagóga romjai között sétálunk, látható is, amit vezetőnk mond: csak alapjai lehetnek Jézus korabeliek, az oszlopok és falmaradványok a IV. században épültek. A tóból kilépő Jordán folyó jobb partján fürdőruhára felvett fehér ingben amerikai baptisták várakoznak a bemerítkezésre. Fiatalok és idősebbek, de csakis felnőttek - a gyermekkeresztelés náluk nincs szokásban. Messziről érkeztek, pénzt, fáradságot nem sajnálva, hogy vallásos életük e meghatározó eseményét méltó módon élhessék át. (Természetesen ők is tudják, hogy Jézus megkeresztelkedésére bizonyosan nem itt került sor, hanem mintegy hetven kilométerrel délebbre, a Jordán holt-tengeri torkolatánál, Kumrán közelében, ahol az esszénusok Messiást váró közössége élt, akikhez a Keresztelő is tartozott.) Csupa nevetés ez a keresztelkedés - de nem a komolytalanság, hanem a felszabadult öröm jeleként: ezek az emberek láthatóan átélik most a megtisztulás, a vízben és Szentlélekben való újjászületés örömét. Hogy kinek mi jelenti a legnagyobb élményt egy zarándoklaton, az nyilván az emberi lélek mélyének titka. Kinek a Szent Sír-bazilika, másnak a Születés temploma Betlehemben, vagy éppen a Nyolc boldogság hegye. Csoportunkban ketten voltunk, akik a tavat említettük elsőként. Ezzel nem kezdi ki az ember az üdvtörténeti események fontossági sorrendjét - ha van ilyen -, egyszerűen csak arról lehet szó, hogy az ember valami okból éppen ott és akkor lesz a legfogékonyabb. Ring velünk a bárka a tavon, amely hasonló az egykori halászhajókhoz. Közben vezetőnk azt magyarázza, hogy az alig hetven kilométerre lévő Földközi-tengerről a hegyek között egy szűk völgyön át viharos szelek törnek be időnként, amelyek percek alatt képesek méteres hullámokat korbácsolni a tavon. Tehát a viharról, a rettegő apostolokról szóló evangéliumi beszámolók is hitelesnek tekintendők. Nézem a most éppen nyugodt vizet, amely fölött ott lebeg az apostolok félelme és reménysége, tanácstalansága és bizonyossága, csupa ismerős emberi érzés, csupa valóság, mint a víz, a szél meg a hegyek, és egyszer csak azon kapom magam, hogy Jézus lábnyomait kutatja a szemem a vízen. Nem látom, de tudom, hogy ott vannak. Tamásként - kétezer év után már azt is tudom, hogy boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek... Szöveg és kép: Kipke Tamás
|
|
|
|
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
| ||||||
