Diadalmenetek

Francesco Petrarca műve először magyarul

Francesco Petrarca, akinek két évvel ezelőtt ünnepeltük hétszázadik születésnapját, két olyan művet hagyott az utókorra, amely az akkoriban vulgárisnak mondott olasz nyelven íródott: a 366 költeményt, túlnyomórészt szonettet tartalmazó Daloskönyvet (Canzoniere), illetve a Diadalmeneteket (Trionfi). Míg a Daloskönyv évszázadokon keresztül meghatározó szerepet játszott az egész európai költészet alakulásában, a Diadalmenetek meglehetősen árnyékban maradt. Nálunk sem foglalkoztak vele. Túl középkori, nehézkes műnek minősítették.

Pedig a Diadalmenetek távolról sem érdektelen alkotás, csak megfelelő képzettségű olvasóközönséget igényel. A mélységesen lírai Daloskönyvvel szemben itt egy zárt epikus műről van szó, amely az antik diadalmenetekre emlékeztető formában mutatja be a Szerelem, a Szüzesség, a Halál, a Hírnév, az Idő és az Örökkévalóság hatalmát. Az egyes énekekben felvonul mindaz, amit a XIV. század műveltsége a Bibliából, a mitológiából és az ókori történelemből ismert, átszőve a költő halhatatlan szerelmére, Laurára vonatkozó valósághű és képzeletbeli észrevételekkel. A mintegy kétezer soros mű igényes formája a terzina, mely füzérként tartja össze az egyes énekeket, és félreérthetetlenül utal Dantéra, akinek Petrarca apja a nemzedéktársa volt - és sorstársa is a Firenzéből történt száműzetésben.

Az itt következő részlet A Halál diadalmenetének első énekéből való, és a költő Laurával folytatott túlvilági párbeszédének bevezető sorait tartalmazza. (H. E.)

Élő vagyok, s te számítasz halottnak,

s az maradsz, míg a végső óra nem jő,

mikor búcsút mondasz földi lakodnak.

De nincs idő, s vágyunk sokra törekvő,

így intelek, fogd rövidre beszéded,

s fékezd, mert a nap nemsokára feljő."

S én: "Annak végén, minek neve élet,

mondd, a halált, mely neked ismerős már,

fájónak fogom érezni, s nehéznek?"

"Míg a vak s durva tömeg mögött jár

gondolkodásod - válaszolta erre -,

ne hidd, hogy rád valaha is öröm vár.

A halál annak, akinek a lelke

nemes, sötét rabság végét jelenti,

csak a sárban túrót nyomasztja terhe.

S ami annyira képes most leverni,

halálom néked örömet okozna,

ha üdvömből átjárna csak szemernyi."

Így beszélt, s szemét égnek fordította

buzgón, majd rózsás ajkát összecsukva,

elhallgatott; ezt mondtam, válaszolva:

"Marius, Nero, Caligula, Sulla

tették, has-, oldalfájás és a lázak,

hogy a halálnak oly szörnyű a súlya."

"Nem tagadom, hogy mi előtte járhat,

nem tölthet el - mondta - aggodalommal,

félelme főleg a pokoli lángnak.

De a szívet ha gyötri is a sok baj,

ha Istentől új erőt nyer a szellem,

mi más a halál, mint egy kurta sóhaj?

(Hárs Ernő fordítása)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu