Többet kaptam, mint adtam

Beszélgetés Béky Gellért jezsuita szerzetessel
a Japánban töltött évtizedekről

Hódmezővásárhely, Szent István-plébánia. A templomfalon a háborúban elesettek bronztáblája, az elhurcolt fiatal leventék véget nem érő névsora. Bent fiatal nő fogad kedvesen: "Isten hozta, már várják!" - és tolókocsijával az ajtóig kísér.

Béky Gellért 1925-ben született. Tanulmányait Szegeden és Maastrichtban végezte; 1954-ben szentelték pappá. 1955-ben Japánba ment, tanárként és vezetőként működött, utoljára az északi Eichi Egyetemen tanított, Hirosimában a jezsuita lelkigyakorlatos ház igazgatója volt.

A délelőtti csendben az eltelt évtizedekről, hazatéréséről és megjelenő új könyveiről kérdeztem.

Ez a legbékésebb város, ahol eddig voltam - kezdi az emlékezést. Nyugodtak a hétköznapok, az emberek kedvesek, és meglepő, hogy milyen sok kulturális rendezvény van. Szívesen ellátogatok a könyvtárba is, mióta itthon élek, már több száz kötetet elolvastam magyarul... Vásárhely nagy református város, ez itt a Viharsarok, híveinknek csak töredéke jár templomba, évente kétszer telik meg teljesen. Közös istentiszteletek is vannak, és ezek nagyon bensőségesek. Valamikor ez a ház tele volt fiatalokkal, de mára már elnéptelenedett, elcsendesedett, és hát mi is megöregedtünk.

Nemrég ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. Milyen gondolatok kavarogtak Önben?

- Először is csodálkoztam, hogy megértem. Isten ezt is megadta. Akkorra esett aranymisém évfordulója, ezért kértem a provinciális atyát, hogy engedjen ki Japánba, hogy még egyszer szétnézhessek azokon a kedves helyeken, ahol olyan sokáig éltem. Egy hirtelen jött szívműtét miatt az utazás halasztódott majdnem egy évig. Érdekes, az első hollandiai misém is eszembe jutott. Volt ott egy jótevő család, amelyik nagyon szerette és segítette a magyarokat. A kisváros apraja-nagyja eljött, legnagyobb meglepetésemre magyar nővérek énekeltek: Sopron környékén volt az iskolájuk, amit elvettek, és az egész közösség kiköltözött... Több mint negyven év után, jövök haza Magyarországra, és az egyik pesti lelkigyakorlaton meséli valaki, hogy ő Hollandiában volt. Mondom neki, én ott kezdtem, és azon a szentelésen magyarok énekeltek... Összecsapta a tenyerét, és könynyezve felelte, hogy ő is közéjük tartozott, ma is emlékszik arra a megilletődött fiatalemberre. Persze itthonról senki nem tudott kijönni, a szüleimet értesíteni sem tudtam, a sztálini időben még levélírásra sem gondolhattam...

Hogyan került Japánba?

- Ezerkilencszázötvenötben levél jött Rómából, hogy missziós tevékenység kezdődik. A jezsuiták elkezdtek egy egyetemet Japánban, csak kevés volt az ember és a pénz. Fiatalok önként jelentkezhettek. Én is elküldtem a papírjaimat, és postafordultával jött a levél, hogy mehetek. Így kerültem ki ebbe a távoli, különös országba, és maradtam több mint negyven évig.

Merre teljesített szolgálatot?

- Legelőször a nyelvet kellett tanulnom Tokióban. Nemsokára Hirosimába kerültem, ahol tizenöt évet töltöttem el. A háború után láttam a lebombázott Köln utcáit, így amikor odaértem, nem ért olyan váratlanul az elmondhatatlan pusztulás. Tíz év telt el az atomrobbanás óta, a közlekedés már megindult, a romokat eltakarították, néhány nagy házat is építettek. Először fiatalokat tanítottam görög-latinra, keresztény kultúrtörténetre. Mikor itt letelt az időm, elvezényeltek Kóbéba, a hatalmas kikötővárosba, ahol huszonhárom évig tevékenykedtem. Volt egy plébániánk, középiskolánk, a közelben működtettük egyházmegyei egyetemünket, ott tanítottam hosszú esztendőkön át. Az utolsó rövid turnusban a délnyugati részben dolgoztam, ahonnan sokat jártam Nagaszakiba.

A háborús sebek ott begyógyultak?

- Soha be nem gyógyuló sebek ezek. Olyan, mint Európában Auschwitz, nálunk Trianon ma is eleven tragédiája! A fiatalok egyre kevesebbet beszélnek róla, de az öregekben égő fájdalom ez. Napi imádság. Az utóbbi időben már nem nagyon mentem el a megemlékezésekre, mert az is inkább politikai nagygyűlés lett, veszekedés és gyűlölködés.

A számos kinti évtizedet hogyan lehetne összefoglalni?

- Nagyon komolyan vettem az ottani életemet. Nyolc éve vagyok itthon, de itt nehezebben illeszkedtem bele a hétköznapokba és feladatokba. Az idegen nyelv se volt nehéz, inkább az éghajlat, az örökös földrengés, azt nem lehetett megszokni. A japánok hihetetlenül udvariasak, a férfiak is. Akárhová mentem - egyetem, rendőrség vagy a híveink - összehasonlíthatatlanul kedvesebbek. Itt mintha durvábbak lennének az emberek. Bizonyára kinevet azért, amit most mondok, de Japánban még kórházban is szerettem lenni. Ott is anynyi kedvességgel és szeretettel találkoztam, hogy felsorolni is hosszú lenne. Az egész életemet végigtanítottam, s elmondhatom, a fiatalok szeretnek tanulni. Még az öregeknek is van egyetem, akik valami miatt nem tudták elvégezni, azok később pótolni tudják. Nekem volt egy nyolcvanéves tanítványom, természetesen nem járt naponta, csak bizonyos tárgyakat vett föl, de azt óriási szorgalommal csinálta. Egyszer feltűnt, hogy hiányzik az öregúr, jön egy hét múlva, és szégyenlősen mondja, bocsássak meg, nem tudott itt lenni, mert meghalt az édesapja, aki több mint százéves volt. Mindenki olvas, képezi magát, ott a tanulás varázsszó. A könyv hozzátartozik a hétköznapokhoz, kézben van, hogy meríteni lehessen belőle.

Maradt idő belekóstolni az ottani kultúrába?

- Én magam is rengeteget tanultam. Többet kaptam, mint amennyit adtam. Japánnak ősi kultúrája van, gyönyörű nyelve és írása, már ezer éve csodálatos irodalmat teremtett. Főleg az esztétika fejlődött ki úgy, hogy nem győz az ember ámulni. Az egyszerű munkás is, ahogy jár, fejére csavarja az izzadságtörlőt, dolgoznak, hajlongnak a földeken, egy fiatal nő, ahogy ül a széken, teázik és beszél, az maga a művészet.

Két könyve is megjelenik az Új Ember Kiadó gondozásában, az egyik már kapható is...

A kötet megvásárolható az Új Ember könyvesboltjában

- Igen, ez a Japán mozaikok. Az ottani misszió története és annak tanulsága. Azután a felnőttek élete, akik szerettek volna keresztények lenni; az utolsó fejezetbe pedig különböző jegyzeteket vettem a japán irodalomból, történelemből, imádsággá formálva az egészet. Természetesen a nővérek sem maradhattak ki, mert ők aranyat érnek, több mint hatezren vannak, s félmillió a katolikus hívő, ezer pap tevékenykedik. Jelenleg tizenhat katolikus egyetem végzi a legmagasabb szinten az oktatást... A másik kötet: A lótuszvirág titka. Az ottani vallásokkal való találkozásomat írja le (buddhizmus, hinduizmus és a többi). Hogyan nyilvánul meg ezekben az üdvösségvágy és a keresés. Szó esik még a kínai taoról, hiszen én arról írtam a doktori disszertációmat. Ha már készülő könyveimről beszélek, talán megemlítem, hogy egy harmadik is elkészült: Ábel Japánban. Ebben is személyes vallomásaimat gyűjtöttem össze, kis novellákban egy-egy nap élményét és ajándékát. Mindenekelőtt a magyar nyelvet, hiszen évtizedeken át egyedül voltam, ez tartotta bennem a lelket, az olvasás és írás szépsége, így tudtam megőrizni magyarságomat.

Fenyvesi Félix Lajos

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu