Az önzetlenség ünnepe

Öregszem, mondja Európa. Mi tagadás. Ezt sokféleképp lehet viselni, az inkább büszkének, mint bölcsnek tűnő Európa mintha nem a legszerencsésebben reagálna a felismerésre. Egyre vastagabban sminkeli magát - hogy ne lássa se ő, se más az arcon mélyülő árkokat. Mert nem tud mit kezdeni az árkokkal - és nem tud mit kezdeni a tényekkel...

Pedig nem attól csúnya egy arc, hogy öreg - attól még akár kifejezetten szép is lehet. Hogy én ilyennek látom nyolcvankét éves édesanyámat, ez nem perdöntő, nyilvánvaló lehet az elfogultságom. De hogy ezt a szemébe mondta a minap valaki az orvosi rendelő várójában, az talán jelent már valamit - a hetven körüli, sosem látott úriember nélkülözte a gyermeki részrehajlást, és talán különösebb számítás sem munkálhatott a megnyilatkozása mélyén: aligha remélhette, hogy könnyű kaland elébe nézhet...

Öregszik Európa - a görög mitológia egykori, sugárzóan szép nője és a nevét viselő földrész egyaránt. Az ember öregedése az élet rendje, amelyre egyetlen helyes válasz lehet, hogy tudomásul vesszük. A földrész elöregedése ezzel szemben korántsem természetes folyamat. Az elöregedés ugyanis nem azt jelenti, hogy sokáig élnek az öregek - ez legfeljebb az átlagéletkor növekedését mutatná, ami az egészségesség egyik pozitív tünete lehetne -, hanem azt, hogy nagyon kevés gyermek születik. Európa mintha leértékelné a nőiség egyik legnagyszerűbb megnyilvánulási lehetőségét, az anyaságot. Európa mintha nem azáltal akarna fiatal maradni, amivel a bölcs asszonyok igyekeznek kifogni a múló időn, hogy gyerekekkel veszik körül magukat, hanem azzal, hogy magát igyekszik mindenáron fiatalnak megőrizni (vigyáz az alakjára, amelynek, mi tagadás, árt valamelyest a szülés, tehát akkor tartózkodjunk tőle...), vagy annak szeretné mutatni magát legalább. A vastag smink az arcon - és a társadalmi bajokon - azonban csak ideig-óráig fedi el a valóságot. Ha pénzen vett alkalmazottakra (idegenből jött vendégmunkásokra) próbáljuk rábízni azt, amit a gyerekeink hálából és szeretetből megtennének - elvégeznék a ház körüli, már nehéz vagy éppen "nemszeretem" munkákat, és ha eljön az idő, a mi gondoskodó ápolásunkat -, hamar megtapasztaljuk majd a szeretetteljes odafordulás és a piaci törvények befolyásolta munkamorál közötti különbséget, amely a legjobb esetben is ég és föld, de nemritkán inkább menny és pokol.

Amikor Európa mindent meg akar adni gyermekeinek, akkor többnyire a legkézenfekvőbb megoldást választja: a lehető legkevesebb gyermeket. Vagy egyet sem - mert esetleg majd nem tud megadni neki "mindent". A manapság öregedni kezdő generációnak annak idején mintha nem akartak volna - édesanyám ugyan miről ábrándozhatott e tekintetben 1952 Magyarországán...? Nem, ők nem akartak nekünk megadni "mindent" - de adtak életet. Nekünk. A magukéból. Ha az én anyám nem vállalkozik annak idején három szülésre - amelyből ketten megmaradtunk -, ma talán egészségesebb volna, és jobb anyagi körülmények között is élne. Sőt, talán egyszerűen jobban. Például kevesebbet aggódna. De nem ezt választotta.

Anyák napja - az önzetlenség ünnepe - idén két héttel a választások után következik. A voksolás eredményét magamban, megvallom, az önzés társadalmának győzelmeként kommentálom. Azok az erők kaptak bizalmat, amelyek nyíltan megfogalmazott életelve, hogy "nem szolidaritás, hanem verseny az élet", és amelyek a határon kívül szorult magyarok ellen hangolták a hazai közvéleményt a másfél év előtti népszavazást megelőzően. És sorolhatnám...

Vesztettünk - mondom, és ezzel magamat mintegy az ország önzetlen(ebb) feléhez sorolom. (Hogy három gyermekem, munkám, életvitelem igazolja-e ezt - ítélje meg más.) A választásokon vesztettünk, mert kevesebben voltunk. Anyák napja közeledtével eszembe jut: nekünk valamivel több esélyünk van rá, hogy - belátható időn belül - többen legyünk. Szóval semmi letargia. Menjünk haza, gyengéden öleljük meg az édesanyánkat, és - mi férfiak - jó erősen a feleségünket. Van remény.

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu