 |
|
 |
 |
"Fölzárkózás"
Kétszázharminc éve született Berzsenyi Dániel. A magyar Horatius, a niklai remete. Szilaj kedvű, búsongó vidéki nemes úr. Aki túl korán jött. Vagy éppen időben, csak éppen a fogékony és művelt költőtársak sem voltak felkészülve az új poéta érkezésére. Ha Berzsenyi pályájára, kudarcaira, elhallgatásaira és pályatársaira gondolok, és arra a tényre, hogy maga Kölcsey, a finom, művelt Kölcsey, Himnuszunk költője kigúnyolta őt, és Kazinczy köre nem fogadta be, mindig megérint valami megfogalmazhatatlan boldog-szomorúság. Az ember csak lapozgatja a verseit, és innen, a mi világunkból nem érti ennek okát. Illetve nagyon is érti, anélkül, hogy csorba esne Kölcsey vagy Kazinczy költői és emberi nagyságán. Van ebben valami nagyon emberi. Valami szomorúan, mégis elfogadhatóan esendő. Nem ismerték fel, mert nem akarták, nem tudták felismerni tehetségét, és Berzsenyi hosszú időre elhallgatott. Nem ismerték fel, és Berzsenyi hosszú ideig készült. Készült valamire. Nem bosszúra és nem visszavágásra. De olyan valamire, amelylyel halála után aztán Kölcseynek kellett megküzdenie. De megküzdött vele. Ismerjük, fennmaradt az azóta híressé vált nekrológ. Kölcsey minden büszkeségét félretéve lépett a költőtárs hamvai fölé: Árnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng, az engesztelő szózat... Hogy ez már késő volt? Igen, bizonyos szempontból értelmetlenül és fájdalmasan késő. De tudjuk, hogy a művészetben az idő másképp jár. A művész pedig máshol jár. Aki alkot, visszafele nem tud lépni - s ha már kinőtt minden ruhát, meztelenül borzong a végtelen partján, míg fölzárkózik mögé a világ. Írja bő száz év múlva Szilágyi Domokos az "érthetetlen" Bartókról. Ők állnak, mi pedig, ha élni akarunk, indulunk utánuk. Berzsenyi mögött a fölzárkózó világ Kölcseyvel kezdődik. Ebben is van valami nagyon emberi. De talán sokkal inkább isteni...
Koncz Veronika
|
 |
 |