Vannak égő, fájó könnyek...

Határon túli magyar hívek búcsúja Máriapócson

"Nem határon túli, hanem a Kassai Exarchátus felvidéki, magyar nyelvű görög katolikus esperesi kerület híveinek búcsúja szeptember utolsó szombatja. A Szűzanya sem Trianon előtt, sem Trianon után nem ismert és nem ismer határokat." Ósz István nagykapocsi esperes vallja ezt, legyőzve a valóságban létező határokat. Tizenöt éve rendszeresen jön a Mária-kegyhelyre ezen az őszi szombaton a Bodrogköz és Ung vidékén élő magyar anyanyelvű görög és római katolikus, illetve a Szűz Máriát tisztelő református hívekkel.

1989-et megelőzően is jártak Máriapócsra a felvidékiek, de csak félhivatalosan, személyautókkal, hiszen szervezetten nem engedték őket. Nem kaptak autóbuszt, ha megtudták úti céljukat. A rendszerváltás utáni első évben még csak egy busszal, ma már tizenöt-tizennyolc autóbusszal jönnek a zarándokok szeptember végén Máriapócsra. Határon túliak búcsújának mondják ezt a hétvégét, hiszen vasárnap fogadják a Kárpátaljáról, Erdélyből érkező híveket is. Pontosabban fogadták, mivel a Magyarország uniós csatlakozását követően bevezetett vízumkényszer akadályokat gördít a hagyomány további ápolása elé. Így ezen a hétvégén Erdélyből csak egy csoport jelezte érkezését. Ez a tény fájdalmasan érinti az itthoni és a határon túli híveket egyaránt.

"Nem kirándulni jövünk, hanem lelkileg feltöltődni, apáink hitéből meríteni." - Ósz István a kezdetekre való visszaemlékezésében fájdalmas, megtört éveket említ, ami alapot adott a hagyomány megszületéséhez. "Máriapócs a felvidéki görög katolikusoknak nagyon sokat jelent, hiszen, amikor Csehszlovákiában 1950-től 1968-ig likvidálták a görög katolikus egyházat, egyedüli mentsvárunk volt a pócsi Szűzanya oltalma. Az ortodox egyházhoz akartak kényszeríteni bennünket, az ellenállókat bebörtönözték. Ezalatt a tizennyolc év alatt odahaza római katolikus szentmisékre jártunk, és évente egyszer mindig elzarándokoltunk Máriapócsra. Édesapám szintén pap volt, én kisfiúként csak a szomorúságát láttam, szemében a könnyeket, és azt a határtalan boldogságot, amikor évente egyszer Máriapócson, hajnali három órakor misét mondott - szabadon, sorstársaival együtt, akik otthon titokban miséztek. Most értem meg igazán, miért fájt ez annyira. Bennem él apám fájdalma, könnyei, de akkor az éltetett bennünket, tartotta bennünk a lelket. Megfogadtam, hogy apáink emlékére megtartjuk ezt a hagyományt, amelyen egyre többen részt is vesznek. Később, 1968-ban, Csehszlovákiában megújult a görög katolikus egyház, de még mindig csak megtűrtek bennünket, szálka voltunk a rendszer szemében."

A felvidékiek zarándoklata nemcsak ebből az egy napból áll, odahaza a parókiákon megkezdik a kilencedet imádkozni a pócsi Szűzanyához. Az ima a kilencedik napon a könynyező ikon másolata előtt fejeződik be a szent liturgia végén.

"Vannak égő, fájó könnyek, melyek nem a szemből jönnek, hanem befelé folynak" - mondja egy magyar népdal. Elszakított magyar testvéreink könnye is ilyen. A magyar nyelvvel, az édes anyanyelvvel a könny könynyet szül, az új nemzedék szemébe is.

A liturgia végén a magyar Himnuszt már nehezen tudtuk énekelni.

Kovács Ágnes

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu