|
![]() |
||||||
![]() |
![]() |
![]() |
Szentírás-magyarázat A hálát adó szamaritánus (Évközi 28. vasárnap - Lk 17,11-19) A mai evangéliumban - régi szóval élve - bélpoklosokról hallunk. A leprások "tisztátalansága" megszüntet minden különbséget az egymással ellenséges viszonyban álló zsidók és szamaritánusok között. Ebben az állapotban közösségre lelnek a kivetettek. Közülük tízen Jézussal találkoznak. "Könyörülj rajtunk!" - kérlelik őt. Jézus meggyógyítja őket, de azzal a szándékkal, hogy felragyogtassa előttük: Isten irgalma mindazokat átöleli, akik bizalommal közelednek feléje. Az útközben megtisztult zsidók örvendeznek, bemutatják az előírt áldozatot, és úgy gondolják, ezzel eleget tettek az Istennek kijáró kötelező hálaadásnak. De amit átéltek, az nem lett számukra csoda, amely révén Isten beavatkozhatott volna életükbe. Úgy látszik, bűneik kultikus megbocsátása szokássá szürkült már életükben. A szamaritánus viszont abban a tudatban él, hogy őt nem illeti meg Isten kegyelme. Miután megtisztult, kétszeresen is (testileg-lelkileg) megajándékozottnak érzi magát, és Isten irgalma - minden "porcikáját" betöltve - hatalmába keríti őt. Ezért az ő esetében többről beszélhetünk, mint egyszerű hálaadásról, inkább Isten váratlan, túlcsorduló ajándékáról (vö. Lk 7,41-43) szólhatnánk, amely eddigi egész életét megrendítve megváltoztatja. A szamaritánus Istennek ad hálát, akitől végül is viszszanyerte egészségét. Jézusban tehát nemcsak gyógyító erejű embert lát, hanem felfedezi benne az Istent. A gyógyítás Isten irgalmának kinyilatkoztatásává válik számára, és ezáltal csodává. Csodatettét így érti maga Jézus is, és méltán tűnődik el azon, hogy a zsidók nem úgy értelmezik gyógyulásukat, mint ő vagy a szamaritánus. Ezek szerint a "hited meggyógyított téged" igéje nem a feltűnő csodába vetett hitre vonatkozik, vagyis arra, hogy Jézus tud gyógyítani, hanem sokkal inkább a kijelentés mélyebb értelmére: "Mivel szívedben tetten érted Isten irgalmát, ezért tested gyógyulása életed üdvösségére szolgál." A megtisztult zsidók visszanyerték testük egészségét, ugyanakkor azonban nem jutottak el Isten mélyebb megismerésére, és ennek következtében nem újultak meg életvitelükben. Az eddig elmondottak fényében talán nem nehéz felismerni, hogy a leprások meggyógyításának története valójában Jézus földi életének és működésének összegző erejű jelképe. Sőt, a korai ősegyház tapasztalatát is elénk villantja már; Jézus minden erejét a zsidóknak szentelte, hogy visszavezesse őket Istenhez, csakhogy ők nem fogták fel ajándékának nagyságát, és nem adtak érte hálát. A pogányok viszont hálával fogadták a kegyelmet, és vele együtt megkapták az életüket megújító üdvösséget. Végezetül persze azt sem téveszthetjük szem elől, hogy a csodatörténetben az ősegyházi felismerésen túl a miénk is felsejlik. Aki ugyanis Isten kegyelmét gondolkodás nélkül, magától értetődőnek véli életében, annak tulajdonképpen semmit sem használ az irgalom. De aki szegénységében hálás szívvel ráébred arra, hogy a kegyelmet sosem tudja megszolgálni, annak megújul az élete, az újjászületik. Végtére is csak a megtért bűnös - a vétkeire rádöbbent ember - képes megízlelni az üdvösséget. Sulyok Elemér
|
![]() |
![]() |
|
![]() |
Új Ember:hetilap@ujember.hu
|