Hívőnek vallani magunkat - felelősség

Nagy Mariann, aki férjével együtt a Debrecenhez közeli Ebesen neveli négy gyermeküket, megtérésének történetét osztja meg velünk. Úgy érzi, nem a szavak embere, mégis el kellett mondania az ökumenikus imahéten - református és katolikus testvéreinek - megtérését, áttérését. Úgy érezte, meg kell osztania örömét másokkal is.

- Református családban nőttem fel, édesanyámat kilencéves koromban elveszítettem. Nagymamám segített nevelésemben, aki vallásosként él emlékezetemben, megtanított a miatyánkra, de a templomba nem vitt magával. Fiatalabb éveimben voltak megérzéseim, de nem tulajdonítottam jelentőséget az apró jeleknek. Első igazi élményem egy kicsi fakereszthez fűződik, amelyet Egerben, a bazilikában vásároltam magamnak az egyik osztálykirándulás alkalmával. Valami hasonló boldogságot éreztem akkor hazafelé, mint amit most megélek. Már tudom, nincsenek véletlenek, mindig érzem a jelenlétét az életemben. Fontos figyelnünk életünk minden pillanatára, mert ott van, velünk együtt lélegzik.

Mit jelent az ön számára a megtérés?

- A férjem katolikus családban nőtt fel, de ők sem gyakorolták vallásukat. Akkoriban nem nézték jó szemmel, ha valaki templomba járt. Mindketten biológusok vagyunk. A szentségi házasság sem volt gyakori, mi sem tartottuk fontosnak. Megszületett Balázs, az első gyermekünk. Úgy gondolom, az ember gyermekeivel szembeni felelőssége erősebb, mint az önmagával szemben támasztott elvárásai. Megszületett első döntésünk: Balázs római katolikus keresztségben részesült. Akkor már Farkas András atya és közössége védőszárnyai alá tartoztunk a debreceni Szent István-templomban. Elhatároztuk, hogy szentségi házasságot kötünk, és elkezdődött a férjem elsőáldozásra való felkészítése. Mivel református voltam, én csak elkísértem őt ezekre a foglalkozásokra, de hozzám is eljutott az evangélium üzenete. És minden megváltozott... Elolvastam az egész evangéliumot, mert még nem ismertem, és kerek egészként állt előttem, amely az eucharisztiában csúcsosodik ki. Elhatároztam, hogy katolikus leszek, mert akkor már nagyon vágytam az oltáriszentségre. Ezután már ketten készültünk az elsőáldozásra, amely maga a csoda volt, azért is, mert mindezt együtt éltük meg a férjemmel. Úgy érzem, nincs annál szebb közös élmény, mint amikor együtt örülünk az Úr Jézusnak, és ezt az örömet négy gyermekünknek is átadhatjuk, akik közül Juli, a legkisebbik lányunk nyolc hónapos, Bori hároméves, Zsófi hat- és Balázs tízéves. Balázs már részesült elsőáldozásban, a szentgyónást soha nem felejti el, figyelmeztetni sem kell.

A családja hogyan fogadta ezt a lépést, az átkeresztelkedést?

- A "vallásos" nagymamám nagyon örült a megtérésemnek. Ellenérzést azok körében váltott ki, akik inkább a hagyományokhoz, nem pedig a hitükhöz ragaszkodnak. Komolyan tanulmányoztam mindkét vallást, hogy érveket is fel tudjak hozni a döntésem mellett, de ezzel csak növeltem ellenérzéseiket. Aztán rájöttem, nincs értelme a magyarázkodásnak. Az oltáriszentségről, Krisztus közelségéről már nem tudnék lemondani, és nem az érveim fogják bizonyítani döntésem helyességét, hanem az igaz hitem. Mindegy, hogy kik vagyunk, szeretnünk kell egymást.

Milyennek látta a vallásos embereket? Hatott-e önre a keresztények viselkedése, tanúságtétele?

- Azt hiszem, sokat jelentettek azok az emberek, akikkel a megtérésem időszakában találkoztam. Őszinte, igaz, hívő keresztényeknek ismertem meg őket, akik hittel imádkoztak a templomban. Az ő istenkapcsolatuk láttán is növekedett bennem a vágy a megtérésre. A keresztények sokszor nem is tudják, hogy mekkora ereje van példaadó életüknek.

Kovács Ágnes

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu