"Földre hullott remények bimbaja"

Harminc éve hunyt el Kocsis László

A harmincas évek elején Illyés Gyula meglehetősen lesújtó képet tárt az olvasók elé a katolikus irodalomról írt tanulmányában. Bírálata elsősorban Mécs László ellen irányult, de jutott belőle a többieknek is. Kocsis Lászlót azonban elnézően méltatta, az ő lírájában fantáziát látott. A körülmények alakulása miatt mégsem futhatta ki igazi tehetségét, s valahányszor rá emlékezünk, többnyire azt írhatnánk címül: Kocsis László ébresztése. Mintha maga is sejtette volna, milyen méltatlan sors vár életművére, már 1941-ben így írt Testamentumában:

Száz év múlva jön a bogarász.

Pap lesz, kritikus, ifjú filozopter.

Múlton merengő dunántúli szív.

Holt könyvek között cédulázó jámbor.

Ki szürke nevemtől megkérdi: ki vagy?

Igaz, a Rábagyarmaton élő irodalomtörténész, Ács László, aki könyvet is írt Kocsis Lászlóról (A szelíd költő), már akkor sem volt ifjú filozopter, ám felfedező buzgalmának nem lett túl sok eredménye: a költő verseit azóta is hiába keresnénk különféle gyűjteményekben. Az az erkölcsi ideál és világszemlélet, amelynek szolgálatába szegődött, mintha szép lassan elhomályosulna. Vele hullanak ki az irodalmi köztudatból Kocsis László áldozatos nemzedéktársai is, akik közül Ősz Iván volt az utolsó mohikán. Hit és prófétai küldetéstudat hatotta át őket, de koruk nem igényelte a felrázó, lelkiismeret-ébresztő gesztusaikat.

Hetedikes gimnazista volt, amikor Ősz Ivánnal közös kötetükben, a Rózsalángokban megjelentek első versei. Már ekkor megmutatkozott, hogy idegenül érzi magát az individualizmus korszakában. Szívesebben követte a századvégi líra hagyományát, ahhoz ragaszkodva fejezte ki azt a meggyőződését, hogy az ember közösségi, erkölcsi életmódra teremtett lény. E meggyőződésének megfogalmazásában Harsányi Lajos példája ösztönözte. 1911-ben lépett be a veszprémi szemináriumba, de a költészettel sem szakított, álnéven jelentette meg verseit a helyi Hírlapban, s egyre kínzóbbnak érezte a választás terhét: pap legyen-e vagy író. 1913-ban elhagyta a szemináriumot, egy év múlva azonban egy másik dunántúli városban, Pécsett folytatta tanulmányait, 1916-ban pappá szentelték, s egy év múlva jelent meg Kolostori csend című kötete.

A "csend" kulcsszava. Visszahúzódó, meditáló költő volt. Ennek részben az is a magyarázata, hogy sem a kolostori közegben, sem vidéki állomáshelyein nem okoztak nagyobb lelki megrázkódtatásokat a közélet eseményei. Verses naplójából hitelesen bontakozik ki szerény, szemlélődésre termett egyénisége, amelynek belső rezdüléseit némi rezignációval ábrázolta. Fájdalmas sóhajjal fogalmazta meg magányosságát Vásárosdombóra történt áthelyezésekor Sóhaj Assisi felé címmel:

Itt halok meg, e barbár vidéken.

Hol tölgyek zúgnak véres avaron.

Fogoly szívem keserű igében

Fakóra száradt, s beteg lett nagyon.

1921-ben már Dombóvár újabb állomáshelye, s költészetének kiteljesítője lett példaképe és ösztönzője, Szent Ferenc, akiben megérezte az eltökéltséget, de a gyermeki alázatot is. Ezekből formálta költészetét a húszas években. Magatartása, képalkotása akkor változott meg, amikor a harmincas években közelről szembesült a társadalom valódi állapotával. A pécsi székesegyház vendégváró és vendégszerető sekrestyeigazgatójánál gyakran fordultak meg a korszak jeles írói és lírikusai, köztük Berda József és Weöres Sándor. Kocsis László azonban egyre terméketlenebbnek érezte saját líráját:

Inkább halsz, mint élsz közel ötvenhez.

Azt hitted, minden versed kötve lesz

Enyhe-kék selyembe s az ötvenes

Évek határán egész Dunántúl

Örvendezni verseidhez rándul...

A nagy homályból neved se cseng ki.

Feledett sír vagy, nem keres fel senki.

A nagy homályból keserű sóhaja előlegezte a későbbi évek történéseit. Pedig érdemes verseihez "rándulni", hogy örömünket és erkölcsi megtisztulásunkat lelhessük.

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu