Ahol az emberség növekszik

Marista szerzetesek az esztergomi cigánytelepen

Amerikai harci helikopterek húznak el a levegőben a cigánytelep fölött. Rotorjuk fenyegető búgásától a legszívesebben föld alá bújna az ember, de a fagyos-sáros tél végi időben - s egyébként sem - nincs hová. A spanyol származású szerzetessel, Máté testvérrel a cigánytelep házai között igyekszünk a maristák által épített közösségi házba, miközben a szerzetes arról beszél, nem érti szülőhazája erős elkötelezettségét az amerikaiak agresszív háborús készülődése mellett, én pedig arra gondolok: lenn a városszéli nyomor, odafönn pedig a kereszténységre legföljebb hivatkozó, annak lényegét elveszített kultúr-akarat.

Máté testvér a közösségi ház bejáratánál

Máté testvér Alicantéból, ebből a Barcelona alatt fekvő, gyönyörű tengerparti városból érkezett. A testvéreihez hasonlóan marista iskolába járt, s ott tetszett meg neki a testvérek stílusa, az, hogy mindig a gyerekek között voltak, s minden területen igyekeztek segíteni nekik.

Farsangra készülnek a gyerekek

- Ekkoriban erősödött meg bennem az érzés, hogy a Jóisten azt várja tőlem, én is szerzetes legyek. Tizennyolc éves koromban léptem be a maristák közé, majd tovább tanultam Salamancában, a katolikus egyetemen, Európa egyik legrégebbi egyetemén. Éreztem, hogy hivatásom a misszionárius életre szól, s amikor húszéves lettem, Elefántcsontpartra kerültem, ahol egy olyan faluban szolgáltam, ahol mindenki leprás volt. A város kiközösítette ezeket az embereket, mert úgy gondolták, mint az Ószövetségben is olvashatunk erről, hogy a lepra - a betegség - valamiféle büntetés az elkövetett bűnök miatt.

Mobiltelefonnal a cigánysoron

Afrikába indulása előtt egy meleg estén a lakáshoz tartozó teraszon mesélte el Mateo Luis González Cerdán édesanyja a fiának, hogy kisgyermekkorában, súlyos betegsége idején mennyit imádkozott felgyógyulásáért, s imáiban Istennek ajánlotta fia életét: legyen szerzetessé. De erről addig, amíg fia önként nem választotta ezt az életet, nem szólt neki.

A marista pedagógia a szeretetre épül

A marista szerzetesek az első hat esztendőben időről időre megújítják fogadalmukat, majd azt követően tesznek örökfogadalmat a hagyományos szerzetesi szabály szerint: tisztaság, szegénység, engedelmesség vezérelje életüket.

Ismerkedés a számítógéppel

A marista szerzetesség négy ága ismert: a papi rend, a szerzetesi rend, a misszionárius nővérek és a marista nővérek rendje. A szerzetesi közösség alapítója Marcelin Champagnat francia pap, akit 1999. április 18-án avattak szentté. Marcelin atya 1789- 1840 között élt. Születése időpontja szimbolikusan is felfogható: a nagy francia forradalom kitörése, ami Európa történelmében annak a kornak jelképes kezdete, amikor az ember Isten helyett önmaga idealizált és abszolutizált változatát helyezte gondolkodása, s ezáltal a világ középpontjába; ezzel együtt erőteljes keresztény- és egyházellenesség vette kezdetét.

Értelmesen eltölteni a délutáni órákat

A marista szerzetesek hivatása - mint minden szerzetesrendnek - tanúságot tenni Isten országának értékeiről.

- Mi ezt a mindennapi életben Szűz Mária életstílusának megfelelően igyekszünk megvalósítani a közösségben és az apostoli munkában egyaránt. Alapításunktól fogva a fiatalokkal és különösen a szegény gyerekekkel foglalkozunk.

Jelképük - s A mi házunk falán, a bejárat melletti kerámia domborművön is ez látható - három ibolya. Az ibolya olyan virág, amely kicsiny, nemigen látszik, de mindenütt érezni lehet jó illatát.

Máté testvér 1990. szeptember 16-án érkezett Győrbe, ahol az akkor épülő marista iskola pedagógiai és lelki vezetését látta el. Amíg az iskola elkészült, egy családnál lakott, nemcsak a nyelvtanulás miatt, hanem azért, hogy megismerje a magyar kultúrát. 1995-ben Máté testvér Rómában befejezte szociálpedagógiai tanulmányait, majd fél esztendőt Brazíliában töltött. 1997-ben tért vissza Győrbe.

- Ekkor kezdtünk gondolkodni a testvérekkel azon, hogy nemcsak Győrben kell működnünk, hanem másutt is, ahol inkább foglalkozhatunk a szegényekkel. Végül itt, Esztergomban, a városszéli cigánytelepen kötöttünk ki 1999. március 28-án.

- Mi indította a testvéreket arra, hogy éppen köztük szolgáljanak? Magyarországon sok nem cigány szegény is él...

- Ők voltak a legrosszabb helyzetben. Az a tény, hogy a szegények egyúttal cigányok, kezdetben némi félelemmel is eltöltött bennünket, hiszen a magyar kultúrát is éppen csak hogy megismertük, s most egy másik - a cigány - kultúrába kellett beleilleszkednünk, s annak viszonyai között dolgoznunk.

A cigánytelepen mintegy kétszázötven ember él, nagy nyomorúságban. A barakkszerű, lapos tetejű épületekből, melyeket rendezetlen környék, aszfaltozott utcák híján áradó sártenger vesz körül, magasan emelkednek ki a kémények, de a hideg ellenére is csak egyik-másikból száll föl a füst. Nemcsak anyagi, hanem lelki, szellemi, erkölcsi szempontból is nyomorúságban élnek, fogalmaz Máté testvér, s hozzáteszi:

- Ugyanakkor sok a gyermek köztük.

A mi házunk tágasságával, tisztaságával, rendezettségével azonnal hatással van a belépőre.Az informatikai teremben Szűcs József hittanár, informatikus segít a gyerekeknek. Babunka, a negyedik osztályos Horváth Jóska éppen a miatyánkot írja a gépen. Babunka a cigány neve, mint ahogyan a többi gyereknek is van cigány - rövid bizonytalankodás után kiderül, lovári nyelvjárású - beceneve.

Az egyik gyerek magyarázza, hogy ők nem magyarok, csak a nevük az. Amikor azonban fölmerül, vajon a szülei mit válaszolnak, ha valamely hivatalos irathoz a nemzetiségüket kérdezik, elbizonytalanodik. Azután magára talál, s határozottan mondja: - A cigány olyan, mintha azt mondom, francia, német vagy angol.

- Cigány nevükön szólítjuk őket - magyarázza a testvér -, hogy így is őrizzék cigány kultúrhagyományaikat. A gyerekek inkább beszélik a saját nyelvet, a fölnőttek kevésbé.

Bár nem értem, akkor kitől tanulják meg a cigány nyelvjárást, de gyanítom, a fölnőtteket a szükség viszi rá, hogy a munkahelyen - ha egyáltalán van nekik -, vagy másutt magyarul beszéljenek. Azután arra a nem éppen újszerű megállapításra jutunk, hogy a cigányság elveszítette korábbi, hagyományos kultúráját, de a magyar kultúra elemeivel nem sikerült azonosulniuk.

Amikor a testvérek Esztergomba költöztek, megvásárolták a kívülről ma is vakolatlan, egyszerű házat, amelyben hárman élnek: Máté testvér mellett, aki nemcsak az itteni közösség vezetője, hanem a magyarországi maristák provinciálisa is egyben, a katalán Pedro Catalá (Péter testvér) és a hatvankilenc éves mexikói Bruno Cortés (Brunó testvér). Ő 1956-ban határozta el - amikor a szovjetekkel szemben magára maradt a magyarság - hogy amint módja nyílik rá, segít ezen a szerencsétlenül járt népen: öt esztendeje érkezett el a lehetőség számára.

A testvérek az első fél évben arra törekedtek, hogy megismerjék a cigány embereket, a családokat, elfogadtassák magukat ebben a környezetben. Ennek során világossá vált számukra, mi a feladatuk: hogy az iskolai időn kívül a gyerekekkel és a fiatalokkal foglalkozzanak.

A mi házunk délutánonként várja a gyerekeket, akiknek egy része a Mindszenty József általános iskolába jár, többségük azonban a kisegítő iskolába.

Amikor az egy esztendeje elkészült közösségi ház építéséhez fogtak, a környékbeli magyarok - százhetvenen - aláírást gyűjtöttek, hogy a testvérek ne építhessenek semmit a cigányoknak. Féltek, hogy máshonnan is érkeznek cigányok, s felbolydul az életük. Mára világossá vált, hogy éppen a környék rendezett életéhez segít a ház.

Egy másik eset a testvérek és a cigány közösség viszonyára világít rá. Amikor Harrach Péter, akorábbi szociális miniszter meglátogatta őket, a cigányok, megpillantva a kísérő, kéken villogó rendőrségi autókat, botokkal fölszerelkezve közelítettek a rendőrökhöz, mondván: nem engedik bántani vagy elvinni a szerzeteseket, akik jó emberek.

A telep lakói közül ketten töltik börtönbüntetésüket, a rendszeres alkoholizmus nem jellemző, de amikor ünneplésre nyílik alkalom, bizony berúgnak. Minden családból legalább egyvalaki dolgozik, általában szociális közmunkán: utcaseprést, favágást végez.

Van, ahol tízen laknak a kis viskókban, egy ágyban négyen alszanak, víz csak kinn nyerhető az utcai csapnál, így nehéz tisztaságról beszélni.

Délután négytől este hétig mintegy hatvan-hetven gyerek fordul meg az épületben. A jelenlévők számáról naponta pontos statisztikát vezetnek. A testvérek azokban az iskolákban is feladatot vállalnak, ahová a cigány gyerekek járnak. A Mindszenty iskolában Péter testvér rajzot tanít, Máté testvér pedig hittant, s ugyancsak hittant tanít a plébániához tartozó egyetemistáknak és főiskolásoknak.

A gyerekeket nem kell hívni a foglalkozásokra, jönnek önként és örömmel. Látszik rajtuk, életelemük ez a hely, s bizony komoly büntetésnek számít, ha valamelyikük netán úgy viselkedik, hogy el kell tiltani a másnapi ottléttől.

A házban félóránként váltakoznak a programok: a tanulást számítógép-ismeretek követik, majd valamilyen kézi foglalkozás - festés, anyagformázás, ragasztás, stb. -, végül játék. Kor szerint négy csoport különül el: kétéves kortól nyolcévesig az óvodások, a két középcsoport kilenctől tizennégy éves korig, s azután a nagyok, huszonnyolc évesig.

Az öt fiatal pedagógus között találjuk Bende Klárát és Raczkó Erikát. Éppen játékos mozgásgyakorlatokat végeznek a legkisebbekkel. Reméljük, a ház emléke úgy marad meg bennük, hogy itt valami jó történt velük, mondják, s látszik, hivatással végzik a munkát, aminek egyik legfontosabb eleme: boldogságot adni - mint ahogyan a marista nevelés alapja a szeretet.

A közösségi házba a város más részeiről is érkeznek, többnyire cigányok, s ezt fájlalja Máté testvér, mert jó lenne, mint mondja, ha magyarok és cigányok együtt tanulnának, játszanának, szórakoznának.

A ház nem akarja sem az óvodát, sem az iskolát pótolni, akkor sem, ha itt spanyolul és angolul is tanulhatnak a már két nyelven - magyarul és cigányul - beszélő gyerekek. A testvérek célja a cigány gyerekek szocializációjának elősegítése, s ennek máris mutatkozik az eredménye. A kezdetben vad magatartás mostanra udvariasabbá vált, figyelnek a rendre, a tisztaságra.

A legfontosabb eredmény azonban, folytatja Máté testvér, nem látszik: a gyerekek olyan értékrendet tanulnak el, amely segítségével felnőttként értelmesebb, értékesebb életet élhetnek majd.

A ház farsangra készül: hatalmas álarcokat készítenek, báli ruhákat, s díszítik a termeket is. Az ifjúsági és szabadidős központot a Határtalan Szív Alapítvány tartja fenn, amelynek egyik legtevékenyebb tagja Romanek Etelka, a dorogi munkaügyi központ vezetője. Az épület éves fenntartási költsége - a víz-, villany- és fűtésszámla - másfélmillió forintot tesz ki. A pedagógusok bérének kilencven százalékát a megyei Munkaügyi Központ, a fennmaradó részt a városi önkormányzat adja. S mert ez még mindig elmarad más pedagógusok bérétől, külföldön pályáznak kiegészítő támogatásra.

Hetente egyszer tartanak bibliaórát. A cigány gyerekek többségét katolikusnak keresztelték, de jelen vannak egyes szekták is. Naponta imádkoznak a foglalkozások kezdetén és végén. A gyerekeknek mondtuk, magyarázza Máté testvér, ha valaki nem akar imádkozni, ne imádkozzon, de maradjon arra az időre csöndben, ne zavarja a többieket. Semmiképpen nem szeretnénk kényszeríteni őket a vallásosságra.

Az amerikai harci helikopterek ismét vadul körbeburjánozzák a tájat. Mintha csak el akarnák űzni a lenti szellemet: A mi házunk varázsát. A testvérekkel és a cigány gyerekekkel szánakozva nézünk föl a fegyveres fémszörnyekre. S rövidesen elindulunk kollégámmal onnan, ahol az aszfaltutak véget érnek, de az emberség növekszik. Máté testvér induló kocsink után szalad: - És az álmunk, majd´ elfeledtem, adjanak hangot neki: hogy egyszer magyar marista szerzetes is legyen köztünk!

Elmer István

Fotó: Cser István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu