Lejáratott fogalom?

Diploma előtt álló fiatalember. Szociálisan különösen érzékeny. A minap kopogtatott az ajtómon, van-e néhány percem. Volt. Több is. A kérdés roppant egyszerűen hangzott: ismerek-e valamiféle írásművet, amely a szeretetről szól - gyakorlati szempontból, s hogy lehet-e erről más alkalommal beszélgetni. Egy pillanatig zavarban voltam, hiszen a legegyszerűbb kérdésre a legnehezebb válaszolni. Persze, hogy vannak írásművek, százával, ezrével. Az egész keresztény irodalom tele van szeretet-fejezetekkel, de az én kérdezőmnek, ismervén a gondolatjárását, valami más kell - ebben biztos voltam. Akkor - mentőövként - sietett elém egy ismeretlen, régi német rézmetsző. Falamon a képe, barna rámában, egy éve kaptam pap barátomtól. Az esztergomi Tamás-hegyet ábrázolja. Nádfedeles ház ajtajában emberek trécselnek, kutya ül a ház végén, a melléképületek düledezőben. Távolabb a bazilika kupolája látszik. Akár egy helyi mester "terepismerete" lehetne a kép, a szegénységé, amely - krónikák szerint is - jelen volt itt a XIX-XX. században, s éppen ez volt az indítója barátomnak, hogy nekem adja, tudván: sokat foglalkozom azzal a szociális püspökkel, akit Prohászka Ottokárnak hívnak, s bár hetvenedik esztendeje már fehérvári sírjában nyugszik, szeretet-írása a Tamás-hegyhez "kötve", ma is nagyon alkalmas a jelzett kérdés megválaszolására. Akkor még "csak" tanár volt, lelki igazgató. Gyorsan lekaptam a polcról a címeres kötetet, elmondtam, hogy a zseniális apostolutód jelmondata eleve bevezetés a felolvasandó íráshoz: Amíg élek, remélek. Aztán fellapoztam az 1896-ban(!) lejegyzett sorokat. Csillagok között - olvastam a címet, s lassan elkezdtem: "Unatkozom. Előrántom az Urániát s Flammarion (a csillagász) képzeletével csatangolok a csillagok között..." Ami ezután jött, afféle álomutazás a fantázia szárnyán végtelen magasságok felé, míg valaki "eszményi alak" nem lassította a szárnyalását, s a végén letette a szerzőt egy "embertelen utcán", miközben ezt súgta a fülébe: "Most menj s nézz körül. Ez a szív s az érzelem hazája! Itt nem unatkozol majd." S a kabátjába burkolózó pap elindult az "egy-kétablakos földbesüppedt házak" közt felfelé a hegyen, a zsebében krajcárok csörögtek. Az egyik ajtón benyitott, szenvedő asszonyt talált, körülötte gyerekeket, akik köré sereglettek, hozzá simultak. "Szeretetük s hálájuk nem szólt, de sugárzott szemeikben... Látogasson meg ismét minket - fohászkodott és szipogott mélyebb és magasabb hangon az Isten sok nyomorultja." Hazafelé emberekkel találkozott, akik köszöntek: Dicsértessék az Úr Jézus! "Feleltem, de különben másfelé járt az eszem. Szerettem volna kiáltozni az utcán: emberek, ha csillagok közt unatkoztok, térjetek a szegénység kunyhóiba, s ha hideg nektek a napsugár bölcsője, szeressétek a szenvedőket... Leértem a süppedékes úton; körülnéztem s láttam a Bazilikát sötétleni, s keresztjét ragyogni az esti holdsugárban... Hazajöttem, asztalomon föl volt ütve Flammarion Urániája; becsaptam a könyvet s gondoltam magamban: nem Uránia vezet az égbe, hanem a Szeretet."

Némán kérdeztem fiatal barátomat: mit szól hozzá? Régi történet, de elavult-e már? Értette a tekintetemből, s maga kezdte el: - Sokféle szegénység van, gyakorlataimon találkoztam néhánnyal. A legsúlyosabb a szívé. Elhagyottak világában, ahol ugyan nincsenek düledező viskók, a lámpafényes, gondosan berendezett szobák mégis hiánytól szenvednek.

- Vagyis?

- Attól, amit annyiszor igyekszik lejáratni korunk embere, de mindig is igyekeztek lejáratni. Igaz, nem sikerült. Valakik minden korban újrafogalmazták, mert a benső kényszer sarkallta őket... Sarkallja.

Egymásba öltődtek a szavak, s a fiatalember megnyílt hivatástudatában: - Mit gondol, a bűn az igazi ellensége a szeretetnek? Az egyik könyvben láttam ezt az idézetet: Szeress, és tégy amit akarsz. Szent Ágoston már tudta?

- Mit?

- Hogy a szeretet a cselekvés, a tett, s hogy aki igazán szeret, az bármit tehet, bűnt nem követ el...

Hallgattam, kíváncsian vártam a folytatást. Rövidesen újra megszólalt:

- De akkor mi a bűn? Parancsok megszegése? Hívő vagyok: a törvények felrúgása? Találkoztam olyanokkal, akik mint a farizeusok: mindent betartanak - látszatra, de ha valakinek segíteni kell, elfordulnak...

- Hát ez az - feleltem. Milyen jól látja, fiatal barátom, s magam sem győzök elégszer bűnbánatot tartani, hiszen egészen apró dolgokban is lehet szeretetlen az ember. Csak az a kérdésem: tudok-e áldozatot hozni? A szofizmák - jelszók elborítják a világot a nagypolitikában, a családokban, a barátságokban és folytathatnók. Szóval mindenütt. Prohászka Ottokár is ezt vette észre. Érezte, mi az igazi magasság, igyekezett önmagát a földön tartani. Másutt azt írja, hogy ha valakinek kenyérre, cipőre van szüksége, ne az evangéliumot olvassuk fel neki, hanem vegyünk kenyeret, cipőt. Manapság egyre nehezebb követelmények előtt állunk. A világ "szétszerveződött", vagyis érdekek hajtják. Ki figyel a másikra? Hová lesz a szeretet? Mennyire igaza van a nemzetek apostolának: a zengő érc, a pengő cimbalom hangja nem a szereteté. Nem lejáratott fogalom a szeretet, hanem a szívünket kívánja, az értelmünket, akaratunkat, ahogyan nagyon régen egy szent megírta: "Szeretet a törvény telje." Egy kicsit elszaladtam a szavakkal, de a végzős fiatalember mellemnek szegezte záró kérdését:

- Látta mostanában a televíziót? Jó, tudom, de az egyik mondatot lejegyeztem, biztosan emlékszik rá a könyvből, ahonnan való. Ön irodalmat tanít. A szeretet minden megnyilvánulása visszahull a szeretetre, amelyből fakadt. Annak, aki szeret, nincsen szüksége arra, hogy emlékezzenek rá. Van az elevenek országa meg a holtak országa, s a híd a szeretet; csak az marad meg, az az élet egyetlen értelme.

Megköszöntem, hogy Thornton Wildert idézte. A Szent Lajos király hídját.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu