Jegyzetlap

Az nem úgy van, hogy egyszer prózát ír az ember, másszor verset. S főként nem oly könnyedén, mint azt az előző mondat sejteti. Hogy éppen amilyen kedve van. Sem az írás meg-megújuló indulatának, sem a műfaj megválasztásának nem föltétlen ura az író. Annak sem, amit írni fog. Ha nem is teljesen, de kiszámíthatatlan módon ösztökéli az idő, amely asztalhoz ülteti. És a műfaj, amelyről maga a formálódó tárgy, téma, gondolat dönt. A művet mégis az írónak kell felmutatnia. Erre viszont csak akkor képes, ha a műfaj művelésének csakugyan jó ismerője. Magyarán: a "tárgy, téma, gondolat" megbízásából cselekszik.

Ha csak fércmunkára futja, magában azt annak is ítéli. S ki is mondja: hát ez bizony gyöngécske. Ettől még áltathatja magát, hogy na, azért elég jó vagyok, ehhez meg ahhoz viszonyítva. Tudja, hogy nem mond igazat. Az író alázat nélkül semmi más, mint ingatag s agyafúrt akarnok. Az alázatos író testestől-lelkestől ki van szolgáltatva a benne élő törvénynek, amely kitartóan, emberismerettel, vádaskodva és csábítgatva alkotásra, folytonos munkálkodásra buzdítja. Túlzás nélkül azt lehetne mondani, az író a szelleméhez keresi életét, az életmódját.

A hazugságba, a mentségekbe ugyanúgy belerokkan, mint más. Csak nála ez rejtettebben történik. Késleltetheti a kudarc felismerését. De azért mindig vannak, akik a szövegekkel elfödni próbált bajt egy csapásra észreveszik. Az író ezért inkább a műfajok, mint a belső hazugságok rémuralmát választja. Mert akárhogyan is van, a műfajok szigorúságából származik a műve, amely fölszabadulásának legbiztosabb jele, az élete, ha a műve életet áraszt, és az igazsága, ami az írói engedelmességnek jutalma. Igazának világossága őt magát is megvilágítja.

Az más lapra tartozik, hogy például a próza és a líra úgy viselkedik - nem is a lelkében, hanem - a természetében, mint két elszánt és féltékeny ellenfél. Mintha abban lelnék örömüket, hogy a gazdát újra és újra megfenyegessék: véglegesen cserbenhagyják. Ha az ember nyakig ül egy prózai kéziratban, s onnan tekint a remélhető versek felé, teljes képtelenségnek tartja, hogy valaha is leírjon egy verssort. Át van itatva a prózai műfaj követelményeivel. A versei (majd) szellősen, lassacskán érkeznek (ha akarnak), mint egy útra kelt erdő fái. Közöttük szabadabban nyílhat kilátás a próza távoli dombjai felé. Azért mégis csak az az igaz, hogy "gyalogolni", bandukolni a természetben "jó", Móricz Zsigmond szavával. Mert ahogy halad az ember, egyszer egy lankán találja magát, másszor az erdőben. Ha hoszszan gyalogol, olyan érzése támad, mintha ritmikusan váltogatnák egymást a hegyek s a völgyek. A rétek s az erdők. És akkor még a látvány szépségéről, a jóleső erőfeszítésről, az illatokról nem is beszéltünk.

Az evangélium, Jézus vándorlásának könyve testvérévé fogad minden igaz szívvel megírt könyvet. Függetlenül attól, "miről szól" az a könyv. Az igaz szívvel megírt könyv minden esetben az életről szól. Az életnek pedig számtalan arca van. Hogyan is tagadhatná meg ezeket az arcokat az, aki ugyan soha nem írt könyvet, de maga az Élet? Bár ebből egy nagy tanulság adódik: lehet, hogy akkor ír igazán az író, amikor nem ír? Ilyenkor őt írják. Ő íródik. Meg kell őt írni, hogy írhasson. Mivel kell írnia. Azaz, hogy vándorolnia... Áldani másokat is csak az áldhat, akit megáldottak.

Vasadi Péter

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu