A megrendültségében megrendítő hit tanúja

Gondolatok a Tragédia teológiájáról

A karácsonyi betlehemes játékokhoz valamikor tartozott egy előjáték, amely a teremtéstörténetről szólt. Ezt egykor bábjáték formájában mutatták be. Keresztény énekek is gyakran keresnek közvetlen kapcsolatot Ádám vétke és Jézus születése között: amit Ádám elrontott, azt Krisztus helyrehozza. Egy bábjáték a Tragédiában is előfordul, a londoni színben, ahol Ádám megcsodálja a bábosok előadását, akik éppen az ő történetüket játsszák. Magyarországon is voltak ilyen bábjátékok, Madách láthatott ilyet.

Gyermek születik...

A dráma eleje sajátos átírásban a paradicsomi elbeszélést, a bűnbeesést idézi, a mű végén pedig visszatér a kerettörténet, de ennek szövegéhez a Biblia már nem nyújt alapot. Felébredve Ádám öngyilkos akar lenni, mert visszariad a jövőtől. Ekkor Éva elmondja, hogy gyermeke fog születni, mire Ádám könyörögve, bizakodva fordul az Úr felé.

Ezekben az utolsó beszélgetésekben "karácsonyi motívumokat" fedezhetünk fel. Lucifer gúnyolódik Évával: S te, dőre asszony, mondd, mit kérkedel? / Fiad Édenben is bűnnel fogamzott, / Az hoz földedre minden bűnt s nyomort. Éva válaszában felcsillan a megváltás reménye: Ha úgy akarja Isten, majd fogamzik / Más a nyomorban, aki eltörli, / testvériséget hozván a világra. Lucifer erre nem vág vissza - hanem elhallgat és dohogva elkotródik: Mint látom, itt családi jelenet / Fejlődik, szép talán az érzelemnek, / De értelmemnek végtelen unalmas. / Legjobb elsompolyognom. Az Úr még utánaszól, megjelölve további szerepét: rideg tudása és dőre tagadása is Isten céljait fogja szolgálni.

Láthatjuk, hogy a drámában megvan az a jel, amely karácsonyra utal. Madách számára világos volt, hogy a bűnbeesés történetében felmerült kérdésekre Jézus születése ad feleletet, ami nem az álomban, hanem a keretszínek "valóságában" jelenik meg. A Krisztustól származó megváltás új szempontot hoz a műbe. Már Éva mondata is az "új születés" reményéről biztatást ad az emberiségnek. Az Úr záró szavai pedig ezt erősítik meg, hiszen a megtestesülés ígéretét hordozzák.

A kétségeivel küzdő ember

A mű egészében mélyen benne van Madách személyisége is: minden belső válságát, krízisét, kérdéseit, bizonytalanságát és családi problémáit elsősorban ebben a művében örökítette meg. Ez alól természetesen hitének válsága sem kivétel. Nem hűvös értekezést írt, hanem a szemünk előtt küzd gondolataival. Nem tud (nem is akar könnyen) diadalmaskodni kétségein, ugyanakkor arra is képtelen, hogy szakítson a reménnyel, vagy elutasítsa a hit eszményét. Különösen megrendítőek azok a jelenetek, melyekben a kereszténységgel kapcsolatos összefüggéseket vizsgálja.

Madách leginkább a bizánci színben távolodott el a történelemtől, hiszen ebben a III-IV. századi, szentháromságtani kérdésektől egészen Lutherig, a búcsúcédulák problémájáig eljut. Vajon azért tette azt, hogy egy mindennél meggyőzőbb vádiratot szerkesszen a kereszténység ellen? Inkább talán valami korábban szokatlan őszinteséggel arról beszélt, ami fájt neki, hogy az ember gyöngeségei a kereszténység történetében is megjelentek.

Az általa felvetett probléma megoldatlan marad, és talán az lehet a benyomásunk, hogy a kereszténység sem különb a többi eszménél. Pedig a többi eszme sem bukik el igazán... A kereszténységgel kapcsolatos kérdésekre a mű végén fogalmazódik válasz, amely Ádám/Madách számára egyszerre térdre kényszerítő és felemelő - mégsem magyarázat. Isten nem áll le, hogy a vádakra feleljen, vagy Ádám/Madách szívéből egyenként kihúzgálja a szálkákat, amelyeket a történelemre nyíló keserves tapasztalatai belevertek, hanem megjelenik a maga fönségében, és Krisztusra mutat, aki ma épp olyan újdonság, mint kétezer évvel ezelőtt volt. Nem a kérdéseinkre felel, de égboltot nyit föléjük.

Az ember áldott kicsinysége

Már a történelmi színekben is vannak pontok, ahol a sátán hatalma megtörik. Például a szerelmen, a szépségen, a szentély tisztaságán vagy az áhítaton nincs hatalma. Meghátrál, ahogy az utolsó jelenetben is, látva a "családi összetartást". Újra és újra kiderül, hogy Lucifer csal, amikor úgy tesz, mintha ura volna a világnak. Sok mindent jobban tud az embernél, de mindent mégsem tud jobban. Az embert éppen kicsisége vezeti el olyan bölcsességhez, amelyet az értelemre hagyatkozó Lucifer - nagysága miatt - nem tud komolyan venni, de amely előtt végül meg kell hátrálnia.

Gondoljunk az Evangélium szövegére: "áldalak téged, Atyám, mert nem a bölcseknek nyilatkoztattad ki magad, hanem a kicsinyeknek". Lucifer mindig a bölcs, a sokat tudó biztonságával, lenézően beszél Ádámmal. Ő viszont éppen kicsisége vállalásakor jut el újra és újra az igazság olyan mély rétegeihez, amelyekről Lucifernek nincs fogalma. A gyengébb és tudatlanabb Ádám a maga módján, bizonyos ösztönös tudással mindvégig közelebb van az igazsághoz. Ezért is lesz mindig úrrá azokon a csalódásokon, amelyek a történeti színek során érik. Tévednek azok, akik azt mondják, hogy az utolsó jelenet előkészítetlen, mivel a darabban mindig kérdőjelek kerülnek Lucifer magatartása mellé, rámutatva hatalma korlátaira. Az embert áldott kicsinysége az élet titkaihoz viszi közelebb. A tagadásával elszakadt Lucifer pedig éppen bölcsességével nem tud visszatalálni Istenhez. Ádámot megalázták, mégis ebben lelt olyan erőre, amelyről Lucifer - gőgjénél fogva - nem tud. Az olvasónak, a nézőnek Luciferbe vetett bizalma egyre inkább meginog. Perbe szállni talán nem tudnánk vele, de mi is Ádámmal tartunk. Keressük folyvást az új reményt, és örömmel fogadjuk az utolsó szín által kínált lehetőséget, ahol a megrendültségében megrendítő hit jut kifejezésre.

Egy "modern" mű

A XX. századi "katolikus" irodalom perspektívájából másképpen ítélhetjük meg a művet, mint ahogy például Prohászka Ottokár kritizálta pesszimizmusa miatt. A püspöknek az irodalom szerepéről alkotott nézete régi volt: úgy gondolta: az írjon, aki végleges és nagy megoldásokhoz jutott el. Akkoriban nem tartották igazán elegánsnak, hogy egy író saját bajaival, viaskodásaival traktálja az olvasót vagy a közönséget. Manapság viszont úgy érezzük: a költőnek-írónak nem a tanító, hanem a becsületes beteg szerepét kell vállalnia, aki őszintén elmondja, mi baja van. A gyógyulást azzal készíti elő, hogy elvezet egy vívódás megértéséhez, diagnózist ad, ráeszméltet arra, hogy nemcsak én, hanem mások is küszködnek. Nem az a reményünk, hogy találunk egy-két okos megoldást, amely után összes vívódásunkat elfelejthetjük, hanem hogy ezek között is belekapaszkodhatunk Istenbe, ahogyan Madách is teszi. Bizonyos szempontból Az ember tragédiája elébement a korának. Nem egy új nyelvet vagy írásmódot felfedezve, hanem úgy, hogy becsülettel igyekezett feltárni az emberi lélek bolyongását.

Jelenits István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu