"Békesség-óhajtás"

Mindig csodálattal figyelem a testvéreket. Nekem nem adatott öcs és húg, születésük után meghaltak. Annál nagyobb az örömöm, amikor három unokám egyszerre jelenik meg, s birtokukba veszik a lakást és itteni játékaikat. Mert a játékoknak szigorú rendje van, vannak az otthoniak - csoda, hogy elférnek -, az itteniek és a szárszóiak. Így mindig újabb felfedezésekre és vitákra nyílik a lehetőség.

Mert már a bevonulás sem feltétlenül békés. Hármuk közül legalább egy pityereg, rendszerint az, aki elsőnek akar megérkezni, s futás közben közelebbi ismeretséget köt a betonnal. De akadnak egyéb drámák is, a gyerekek számára az élet tragikus adottságok sora, pillanatok alatt eltörik a mécses, magamfajta felnőtt csak hüledezik, mi is e váratlan érzelmi reakció magyarázata.

De most békésen ülnek az ágyamon. Akadnak kisebb határvillongások, de ezek nem vezetnek háborúskodáshoz. Zsuzsi már kiküzdött egy kiskanalat, amellyel a díszhamutartóban ebédet "főz", Kata a fiam régi mackójával cseveg, Andris pedig hihetetlen sebességgel és bőséggel számol be mindarról, ami a héten történt.

- Mit kérsz? - kérdi Zsuzsi.

- Nagypapa, látod, levettem a kalapját! - ez Kata.

- És akkor én azt csináltam, hogy lepasszoltam a labdát, és... nagypapa, te figyelsz? - Mondanom sem kell, hogy a háromfelé történő figyelés meghaladja képességeimet. Mindig csodáltam Napóleont, aki több levelet diktált egyszerre. Persze azt nem tudom, mit tett volna a császár, ha Andrist hallgatja. Nem hinném, hogy másra is futotta volna energiájából.

Miközben a töltött káposztát kanalazom a hamutartóból - Zsuzsi tudja, mivel vehet le a lábamról -, s próbálom a mackó fejére illeszteni a kalpagot, Andris góljával zárja a nap eseményeit, hogy belefogjon a következő történéseibe.

Azért mégis csodálatos ez a békés eszmecsere. Manapság mintha elfelejtenénk beszélgetni, kihalt életünkből az önfeledt derű, elszálltak a vidám szavak. Ami ránk ömlik innen-onnan, nem marad hatástalan. Figyelem az arcokat. Mintha azok is megkeményedtek volna.

Még tart Zsuzsi főztjéből. "Lassan edd, forró!" Kata újabb ruhadarabtól szabadítaná meg a mackót, Andris befejezte a szerdát, az egyik párnára dől. "Mesélj, nagypapa!" "Mit meséljek?" "Azt, hogyan várt benneteket az unokád!"

Százszor elmondtam a kitalált mesét, a százegyediknek is sikere lesz. Ülünk az ágyon négyesben, mesélek. Kint mintha már a tavasz készülődnék. Kidugták fejüket a hóvirágok, ugrálnak a verebek, hangolnak a rigók. Bent fogjuk egymás kezét, szinte hallani a béke szárnycsapásait.

Holnap megint hétköznap. Nekikezdek az újságoknak, hideg futkározik a hátamon. Vajon mit szólna Arany János?

Vége a mesének. "Mondd el még egyszer!" Süt a nap. "Menjünk inkább sétálni!" Nem mozdulnak. Most kellene egy fényképezőgép. Tíz év múlva, ha Isten éltet, megmutatnám nekik a képet. "Mit írtál a hátára?" - kérdezné Kata. Egy, csak egyetlen szót: békesség...

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu