 |
 |
 |
 |
2002.03.10
|
|
 |
|
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
||||||
|
|
|
Belső parancsnak engedelmeskedtem Szikora János Az ember tragédiája bemutatójáról Az új Nemzeti Színház nyitó előadása Madách Imre: Az ember tragédiája című műve lesz, március 15-én. Szikora János rendező Madách Imre halálának 137. évfordulóján, 2001. október 5-én tartotta az első olvasópróbát az alsósztregovai (Szlovákia) Madách-kastélyban. Azóta, a színház építésével párhuzamosan, folynak a próbák.
A közönség és a sajtó érthetően nagy érdeklődést mutat a színháznyitó premier, különösen annak látványelemei iránt. Sokan kérdezik, hogy valóban Sinkovits Imre felvételéről szól-e majd az Úr hangja, miként kíváncsiságot vált ki az is, hogy az előadást tizenhat éven aluliaknak nem ajánlják. A rendező elképzelése valóban az volt, hogy az Úr hangját Sinkovits Imre mondja, a nemzet színészének özvegye azonban nem járult hozzá. A korhatárt nem a színpadi meztelenség, nem is bizonyos akciók indokolják, sokkal inkább a mű erkölcsi dimenziója, amely Szikora János szerint távoli egy gyermek lelkivilágától. Nemcsak a római színre gondol a rendező, hanem - mint mondja - a darab gondolati konfliktusainak megértéséhez is kell bizonyos érettség. Szikora Jánossal a premier előtt három héttel találkoztunk az új Nemzeti Színház társalgójában. Először azt kérdeztük tőle, vajon - a Bánk bán mellett - miért nemzeti drámánk a Tragédia, annak ellenére, hogy a mű szövegében nincs semmilyen nemzeti utalás... - Madáchtól távol áll az a közvetlen ábrázolásmód, amellyel Katona a nemzet nagy konfliktusát ábrázolta a Bánk bánban - mondja a Tragédia rendezője. Műve mégis a magyar kultúrkincs egyik ékköve lett, valószínűleg azért, mert a darab története az idők során szervesen összekapcsolódott a magyar színháztörténettel. Attól kezdve, hogy Paulay Ede bebizonyította kortársainak, hogy ez nem egy könyvdráma, hanem színpadra állítható alkotás, Az ember tragédiája a nemzeti köztudat részévé vált. Azóta minden kultúr- és társadalomtörténeti korszak elkészítette és bemutatta a saját Tragédia-értelmezését. De nemcsak a színházi alkotókban élt ez a késztetés, hanem valamiképpen a közönségben is. Azóta minden magyar ember tudja, hogy ezt a művet illik megismerni, és legalább az életben egyszer megtekinteni. Röviden azt mondhatnánk: ez Madách zsenialitása, hogy képes nagy erővel megszólítani minden korszak emberét.
Hogyan szólítja meg a ma emberét a Tragédia mai rendezője? Megszólított-e ő maga is, érzi-e a helyzet, a lehetőség különös voltát? - Ez a bemutató nem attól különleges a számomra, hogy sokan mozognak benne, hogy nagy, komplikált színpadgépezetet kell mozgatni. Inkább attól, hogy magam is megszólított vagyok a Tragédia által. A darab azt a kényszert ruházta rám, hogy megpróbáljak valamilyen belső számvetést végezni a színházról és a világról alkotott gondolataimmal. Egy nagy leltárra, rendrakásra késztetett ez a feladat, olyan belső parancsot éreztem, ami ritkán éri az embert. Valószínűleg nem lettem volna képes a Tragédiát megrendezni, ha nem érzem, és nem engedelmeskedem ennek a belső parancsnak. Ez mindenképpen nyereség a számomra, függetlenül attól, hogy a bemutatónk sikeres lesz-e vagy sem.
Az irodalomelmélet a jó és a rossz örök harcának művészi kifejeződését, az ember önmagához, az emberiséghez való viszonyának drámáját, a csalódottság és a hit örök konfliktusát mutatja ki Madách művében. Lát-e a rendező az örök emberi témákon túl mutató lehetőséget a darabban? - Úgy vélem, korunk kérdése, amely a darabot ismét színpadra hívja, ugyanúgy az elhagyatottság magányából fogalmazott istenkeresés lehet, amely Madách Ádámjának is kérdése. Ádám a saját öntudatára ébredő, egy felsőbbrendű hatalom gyámkodásáról lemondó, saját intellektuális erejében bízó, s ettől magányos ember. Eleinte büszke a magányára, később szorong miatta. A darab végén megtörve mégiscsak Isten felé fordul. Az Istentől való elszakadás után a hozzá való visszafordulás emberi gesztusa az, ami számomra igazán érdekessé teszi ezt a történetet, s ilyen értelmezésben szeretném bemutatni. Nagy gondolatokról beszélünk, miközben színielőadásról van szó. Mit látunk majd a színpadon? Ön Madáchra hivatkozva a darab "totális érzéki gazdagság"-áról beszél egy korábbi nyilatkozatában. Nem töri meg ez az érzéki gazdagság a darab gondolati ívét? - Valóban, ez eddigi pályám legnagyobb rendezői kihívása. Fából vaskarikának tetszik, hogy érzékileg megjelenítsük a filozófiát, de talán mégsem az. Azt szeretném, hogy ez az előadás - érzéki eszközökkel - gondolatokat, nem pedig egy érzéki történetet mutasson a nézőknek. A jelmeztervező, Tresz Zsuzsa áldott állapotról beszélt, amikor elkezdték a közös munkát. Hogyan érzi most a rendező, hullanak majd a szülési fájdalmak közepette örömkönnyek is? - Eleinte a próbák után összeültünk az alkotókkal, hogy ki-ki elmondhassa a magáét. A jelmeztervező észrevételeket tehetett a zenére, a zeneszerző ötleteket adhatott a díszlettervezőnek, ő pedig véleményezhette a koreográfus munkáját. Örülök, hogy egymás művészi érzékenységének megsértése nélkül képesek voltunk erre. Nem arra törekedtem, amikor összeválogattam ezt a csapatot, hogy valamilyen ízlés számára jól hangzó nevek kerüljenek a színlapra, a cél az volt, hogy eredményesen tudjunk együtt játszani. Úgy érzem, hogy eddig jól megy a játék, jó hatással vagyunk egymásra. Nincs még egészen befejezve a mű, de hála Istennek nagy belső békével és nyugalommal készülök a bemutatóra. Szikora Jánost nem lehet egy rendezői stílus skatulyájába beszorítani, mégis mintha vonzanák a filozofikus drámák... - Azt hiszem magamról, hogy gondolatilag és érzelmileg is az életet gazdagon élni igyekvő ember vagyok. S azt is látom, ahogy a korban haladok előre, hogy a szemlélődő és elmélkedő hajlam erősödik bennem. Ezért mondhatom, hogy szerencsés pillanatban ért ez a találkozás. Nemcsak mint művészt, hanem mint embert is fogékony életállapotomban szólított meg Madách műve. Kép és szöveg: Szikora József
|
|
|
|
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
| ||||||
